Behatolás a rémisztő ismeretlenbe
Sok díjat nyert dráma, melyből 2010-ben Oscar-díjra jelölt film is készült, a Futótűz, amit a Radnóti Színház mutatott be, Alföldi Róbert rendezésében. A nyolcévesen családjával Libanonból Kanadába menekült Wajdi Mouawad írta a világhírűvé vált darabot, ami rémisztő mennyiségű kegyetlenséggel van tele, de sugárzik belőle a humánum is.
Néhány bemutató után is látható már, hogy igazgatóként Kováts Adél változtatott a Radnóti Színház műsorpolitikáján. A kulturáltnak, színvonalasnak, polgárinak tartott teátrumban keményebb, felzaklatóbb produkciók láthatók mostanában.
A Futótűz előadásában a kórházból minden beteget elhurcoltak, az orvos pedig sorolja és sorolja megfáradt elfásultsággal, hogy a katonák hol és kiket öltek meg, égbekiáltó kegyetlenséggel. És hogy ezért a menekültek hogyan álltak bosszút milicistákon, a lakosságon, majd ők hogy vérengzettek a rajtuk esett sérelmek miatt, aztán pedig milyen lidérces dolgot műveltek a menekültek, hogy utána következzen az erre való brutális válasz, és mindig, minden iszonyú gyiloknak van kiváltó oka, és nincs és nincs megállás, ez egy önmagába forduló, iszonytató spirál. Az emberi kegyetlenség lidércesen elburjánzott. Aki hallgatja az orvost, egy olyan, szintén menekült asszonynak a lánya, aki élete végén már egyáltalán nem beszélt, dermesztő némaságban feküdt hosszú ideig a halálossá váló ágyán, és nem mondta el ikergyermekeinek elképesztő életének történetét. De végrendeletében meghagyta nekik, hogy keressék meg apjukat és bátyjukat, akikkel soha, de soha nem találkoztak, és adjanak át nekik egy-egy lezárt borítékot. A bátyjuk létezéséről nem is tudtak, apjukat rég halottnak hitték, először nem is akarnak eleget tenni a feladatnak. De aztán a közjegyző, aki az anya barátja volt, nem hagyja őket békén, így mindinkább belemerülnek a nyomozásba, ami egyben a múlttal és azon keresztül a jelennel való döbbenetesen fájdalmas szembesülés.
A cikk folytatása a Pepita magazin márciusi számában olvasható
