Brunner Mártának színésznőként csak a görög tragédia maradt ki az életéből

A Mindent vagy semmit! című kvízműsor háziasszonyaként szempillantás alatt belopta magát a televíziónézők szívébe. Brunner Márta közben a színházkedvelőket is megigézte, hiszen a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjaként különböző műfajú darabokban tűnt fel a világot jelentő deszkákon. Három éve pedig A Tenkes kapitánya című filmsorozat musicalváltozatában – a vásznon édesanyja, Vajda Márta által alakított – Székely Veronikát keltette életre. Otthonában, Sóskúton beszélgettünk.

Ingoványos úton érkezünk Brunner Márta házához, ahol szinte harapni lehet a friss levegőt. A cseresznyefákon táncoló énekesmadarak hívogatnak a színésznő varázskertjébe. A háztól pár száz méterre épített karámban két ló kecses fejbólintással üdvözöl minket. A teraszon a forró napsütéstől védő ernyő alatt kezdünk beszélgetni. A család féltve őrzött kávéfőzőjén pedig már gőzölög a csodás fekete.

– Minden reggel kávéfőzéssel indítom a napot, hiszen egy olaszos tejeskávé nélkül nem lenne erőm útnak indulni. Szerencsére alacsony vérnyomásom, így napközben is hódolhatok ennek a szenvedélynek. Egyébként nem szeretem a belvárosi kávéházak hangulatát, hiszen a fővárostól mindössze húsz percre igazi paradicsomi környezetben, a saját teraszomon fogyaszthatom el a feketémet.

– Mindig a természet közelségében szerettél volna élni?

– Igazi színészcsalád lévén sokat költöztünk. Édesanyám Pécsen volt színésznő, de sok időt töltöttünk Szegeden is. Húszévesen már kertes házat béreltem Budakeszin, és később nagyon szerettem volna megvenni, de a tervem, sajnos, dugába dőlt, és vissza kellett költöznöm a fővárosba, amibe szinte belebetegedtem. Aztán hat évvel ezelőtt a férjemmel, Ács Bálinttal rátaláltunk erre a csodás házra. Számomra nagyon fontos, hogy mindennap érezhessem a friss levegőt és a fák közelségét.

– Mikor döntötted el, hogy édesanyád nyomdokaiba lépsz?

– Nagyon sokáig egyértelmű volt számomra, hogy színésznő leszek. Az első emlékképeim is a színházhoz kötnek, hiszen sokat kalandoztam a Pécsi Nemzeti Színház falai között. Sokszor iskola helyett is próbákra jártam, és minden előadást megnéztem. Az általános iskolában imádtam szerepelni, és sorra nyertem a szavalóversenyeket. Ez így ment egészen tizennyolc éves koromig, amikor az érettségi után eljött a pályaválasztás ideje. Akkor már teljesen más szakma felé orientálódtam, amit máig sem tudok megmagyarázni. De a sors valahogy mégis mindig visszavezetett a színpadhoz. Tizenkilenc évesen az egyik barátnőmmel duót alapítottunk, majd támogatással készítettünk egy lemezt. Közben édesanyám arra kért, hogy legalább egyszer próbáljam meg a Színművészetit. Végül beadtam a jelentkezési lapomat, de annyira nem akartam az egészet, hogy inkább elmentem egy évre Olaszországba dolgozni.

– Hogyan kerültél mégis Kerényi Imre osztályába?

– Amikor hazajöttem, édesanyám rögtön azt tanácsolta, hogy adjak még egy esélyt magamnak. Tudtam, hogy úgysem sikerül a felvételi, de mindenesetre elmentem a meghallgatásra. Emlékszem, amikor az Ódry Színpadon kimondták azoknak a nevét, akiket felvettek, köztük az enyémet is, nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Aztán nagyon hamar rájöttem, hogy erre a pályára születtem.

– 1992-ben kezdted el a főiskolát, és egy év múlva már a Mindent vagy semmit! című sikeres kvízműsor háziasszonya lettél. Hogyan kerültél a televíziózás közelébe?

– A nyári szünetben szerettünk volna fellépni a duónkkal, ezért felhívtam Gajdos Tamást, a Szerencsekerék akkori műsorvezetőjét, hogy segítsen a szervezésben. Azt mondta, nem foglalkozik ilyesmivel, viszont azt ajánlotta, hogy a televízióban éppen egy új műsorhoz keresnek szereplőket, próbálkozzunk ott. Elmentem a meghallgatásra, és a sok jelentkező közül végül engem választottak. Így lettem a Mindent vagy semmit! kvízműsor háziasszonya. Ez a produkció akkora őrületet kavart, hogy egy hét múlva már megállítottak az utcán. A szereplésem miatt viszont egy év halasztást kellett beadnom a főiskolára, amitől teljesen összeomlottam. Közben a Madách Színházban kaptam egy kisebb szerepet az Amadeusban és a Jövőre veled újra című musicalben, amelyben Udvaros Dorottya alteregóját alakítottam. Egy év múlva viszont válaszút elé kerültem: főiskola vagy televíziózás? Az utóbbi mellett döntöttem, amit persze nagy mértékben befolyásolt az is, hogy egy teljesen új osztályban kellett volna megkezdenem a tanulmányaimat. Végül Gór Nagy Mária Színitanodájában kötöttem ki.

– Milyen szerepeket köszönhetsz ennek az időszaknak?

– Szabó P. Szilveszterrel, Németh Attilával, Fehér Adriennel, Zakariás Évával leszerződtettek minket a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz, ahol nagyon sok darabot vittünk színre. Az első nagyobb kihívást a Grease-ben Sandy szerepének megformálása jelentette, majd ezt követte a Hair. Közben Gór Nagy Mária önálló társulatot alapított. Attól kezdve már olyan lehetőségeket kaptam, amikről sokan csak álmodozhatnak. Játszottam a Csárdáskirálynőben, A salemi boszorkányokban, a János vitézben és A kőszívű ember fiaiban. Közben Szurdi Miklós a Vörösmarty Színház igazgatójaként nagyon érdekes karakterszereppel ajándékozott meg. Ott tanultam meg a szakma legszebb titkait. Együtt dolgozhattam olyan színészóriásokkal, mint Kozák András, Kállai Ilona vagy Szabó Gyula.

– A dráma, a vígjáték vagy a musical áll közelebb hozzád?

– Nagyon nehéz különbséget tenni a különböző műfajok között, hiszen mindegyik nagyon közel áll hozzám. Imádtam az operettet is, bár egy kicsit féltem tőle. Volt olyan este, hogy egyszerre voltam szubrett és primadonna is. Igazából csak a görög tragédia maradt ki az életemből.

– Az anyaszínház mellett többször vendégeskedtél más színpadokon is...

– A Bajor-kabaréval két évig jártuk az országot Csala Zsuzsával, Nádas Györggyel és persze Bajor Imrével. Emellett a Moulin Rouge-ban is gyakran felléptem. Nagy örömömre szolgál, hogy a Kálvária téri épületben végre megnyílt a Ruttkai Éva Színház, amelynek színpadán sokszor játszottam. Az igazgatóval, Szalai Zsolttal már beszélgettünk a jövőbeli tervekről. Most, hogy szabadúszó vagyok, eldönti majd a sors, hogy milyen szerepek és darabok találnak rám.

– 2006-ban férjeddel, Ács Bálinttal közösen álmodtátok meg a Pesti kávéház című, hangulatos önálló estet, amelyet többek között a New York Kávéházban is bemutattatok. Gondolkoztatok már azon, hogy folytatjátok ezt a sikeres produkciót?

– Sajnos már nem játsszuk ezt az előadást, mert Bálintnak egyre több az elfoglaltsága. Ezzel az önálló esttel a húszas-harmincas évek hangulatát próbáltuk a nézők elé varázsolni, zongorakísérettel és némafilmmel színesítve. A nosztalgikus utazás során a Legyen a Horváth-kertben Budán! és az Éjjel az omnibusz tetején című klasszikus is elhangzott. Az egész előadást egyébként szerelemből csináltuk. Nem tudom, hogy lesz-e folytatása, de abszolút nyitott lennék rá.

– A Tenkes kapitánya című filmsorozat 2009-ben musicalváltozatban újra életre kelt, és édesanyád egykori szerepét, Veronikát alakítottad benne. Milyen érzés volt Siklós vára alatt több ezer néző előtt játszani?

– Emlékszem, 2007-ben Siklóson léptem fel, ahová a férjem, Bálint is elkísért. A hely szelleme pedig annyira megérintette, hogy arra gondolt, az ott forgatott legendás filmet musical formájában újra életre kellene kelteni. Közel két évig keményen dolgozott ezen. Végül a nagyszabású előadás neves színészekkel 2009 nyarán debütált Siklóson. Nagyon furcsa érzés volt édesanyám egykori szerepében játszani, de ő az előadás után azt súgta a fülembe: „Te vagy az igazi Veronika!” A több ezer nézőt vonzó darabnak lehetett volna folytatása, de az már egy másik történet, hogy miért nem sikerült…

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.