Horgas Péter szerint abban, hogy tervező lett, közrejátszott az infantilizmus is

Horgas Péter az egyik legfoglalkoztatottabb díszlettervező, kőszínházak és alternatív együttesek számára egyaránt dolgozik, sok tévés produkción is felismerhető a keze nyoma. Legutóbbi munkája a Budapesti Wagner-napokon a Művészetek Palotájában a Lohengrin díszletterve volt.

– Gondolom, kimondottan díszlettervező nem akar lenni az ember fiatalkorában.

– Én filmrendező akartam lenni. És azt találtam ki, hogy a látvány oldaláról közelítek majd ehhez a szakmához. Tizenöt-tizenhat éves koromban komolyan elkezdtem rajzolni. És ekkor már úgy gondoltam, hogy tervező leszek. A család jó barátja volt Jánoskúti Márta jelmeztervező, biztos, hogy ő is szerepet játszott a döntésemben. Segítségével sok mindenbe beleláttam. Vicces, hogy ő aztán tanított is engem a főiskolán.

– Végül nem is jelentkeztél filmrendezőnek?

– Egyszer jelentkeztem, és rögtön az első rostán kirúgtak. De akkor csak azért jelentkeztem, mert úgy emlékeztem, hogy tulajdonképpen ez volt az eredeti cél.

– Nem is bántad, hogy nem vettek fel?

– Egyáltalán nem bántam, mert teljesen beleszerettem a tervezésbe, ami olyan, mint egy elhúzódó kamaszkor. Nagyon szerettem makettezni, legózni, ezt-azt szerelgetni. Szerintem abban, hogy én tervező lettem, közrejátszott az infantilizmus is, hogy játéktereket, babaházakat lehet építeni. Ez nagyon jó érzés.

– De nyilván temérdek dolgot mérnöki gondossággal meg kell tervezni, ki kell számolni. Ezt is lehet infantilisen csinálni?

– Ezt nem. De ennek is megvan a szépsége. A gimnáziumban rossz voltam matekból meg fizikából. A főiskolán viszont imádtam azokat a tárgyakat, amelyek a mérnöki vonulathoz tartoznak, például az ábrázoló geometriát. A mai napig nagyon szeretek szerkesztgetni. Ebben is az vonz, hogy otthon ülök és méricskélek. A főiskola alatt már kapcsolatba kerültem a Tanulmány Színházzal, mert érdekelt, hogy ha az ember játéktereket tervez, akkor milyen azokat használni. A főiskola előtt pedig egy évig a Nemzeti Színházban voltam asszisztens. Ott tanultam meg, milyen makettet csinálni, hihetetlenül sokat tanultam a gyakorlatban. Másrészt meg bekönyörögtem magam a Sík Ferenc által rendezett Rómeó és Júlia előadásába statisztának.

– Nem akartál színész lenni?

– Kacérkodtam vele. A Tanulmány Színházban később heti háromszor-négyszer jártam színészképzésre. A Műszaki Egyetemen, a Szkéné Színházban, ahol a Tanulmány Színház működött, nagyon sok remek külföldi együttes fordult meg. Fontos volt az a szellemi közeg, ott játszottam is különböző produkciókban. És közben megéreztem, hogy amit én színészként csinálok, az egészen rettenetes. Ezt nem szabad a nézőkkel megtenni.

– Viszont amiatt nyilván jó, hogy játszottál, mert így megtapasztaltad, hogy a színész szempontjából milyen a jó díszlet.

– Hát hogyne. Megtapasztaltam például, mit jelent, hogy a színész átmegy egy üres térben, és hogy ebben a térben hová kell lerakni egy széket, hogy a színészt segítsem. Olyan alapvető dolgokat tanultam meg, amiket a főiskolán egyáltalán nem.

– Amikor hagyományosabb, polgáribb színházakban, például a Radnótiban terveztél, az nyilván egészen más volt.

– Egészen más. De a főiskola után nyolc évig a Magyar Televízióban volt az állásom. Közben Nyíregyházán a Lendvai Zoltán által rendezett A szarvaskirályhoz terveztem díszletet, amiért megkaptam az országos színházi találkozón a legjobb díszlet díját. A tévében pedig irodalmi, kulturális, politikai műsorok díszleteit terveztem. Tévéjátékok már nem nagyon voltak. Színházban pedig akkoriban legfőképpen Veszprémben és Pesten a Katona József Színházban dolgoztam. Igen sok helyre kezdtek hívni. Előfordult, hogy egy évben tíz-tizenkét munkám volt. Aztán a Magyar Televíziótól kirúgták az összes tervezőt, engem viszont szerződtetett az RTL Klub. Ott az első műsorokat én terveztem. Az teljesen más világ volt. Ki kellett menni Brüsszelbe, és bizonyos műsorok díszletét, például a híradóét, a kvízjátékokét teljesen le kellett másolni. Ez favágás volt. Aztán később már voltak saját gyártású produkciók, ezek díszleteiből is sokat terveztem. Ezekből a munkákból is elképesztően sokat tanultam. Tízszer annyi pénzből dolgozhattam, mint a színházakban, és olyan anyagokat ismertem meg, amilyeneket addig még soha. Egy csomó olyan technikussal, gyártóval is találkoztam, akikkel aztán a színházban is megmaradt a munkakapcsolat. A tévés showműsorok és az alternatív együttesek világa két teljesen különböző dolog. Előfordult, hogy délelőtt a tévében minden további nélkül súlyos milliókat költhettem el, délután pedig a Szkénében fűrésszel, kalapáccsal magamnak kellett összeeszkábálnom a díszletet. És ez nagyon izgalmas volt, bár néha megbolondultam, hogy ezt a két dolgot hogyan lehet összeegyeztetni.

A cikk folytatása magzinunkban olvasható.