Cigányok és a rendszerváltás fotózása csábította édesanyja szakmájába Schiller Katát

Schiller Kata színházi fotós, több lapnak dolgozik, például a Színház című szakmai folyóiratban rendszeresen találkozhatunk a képeivel. Azt mondja, élete végéig fényképezni fog, de nem biztos, hogy ebből él majd, mert manapság már nem fontos a minőség, csak az a lényeg, hogy minél kevesebbe kerüljön a fénykép. Sőt a felvételek jelentős részét egyszerűen ellopják.

– Édesanyád, Koncz Zsuzsa neves színházi fotós. Te is kapásból az akartál lenni?

– Dehogyis! Én egyáltalán nem akartam fényképezni. De nyilván beleszülettem ebbe, hiszen az életem része volt, hogy bejártam a Lapkiadó Vállalathoz. A Film Színház Muzsika szerkesztőségében telt el a gyerekkorom egy része.

– Fotózásra is jártál a mamáddal?

– Egyszer-kétszer. Egyébként nem. Színházba viszont igen. Amiről ő úgy gondolta, hogy érdemes megnézni, azt én megnéztem gyerekkoromban.

– Róla tudom, hogy ő már színházba, ha éppen nem fotóz, nem jár.

– Nem, én sem járok színházba. Jobban mondva nagyon ritkán, ha gyerekeket viszek.

– A laborba is bekukkantottál?

– Persze. Én laborszagban nőttem fel. – Otthon is volt nálatok labor?

– Otthon is volt, igen.

– Szeretted, amikor megjelent a felvétel?

– Igen, az nagyon jól nézett ki. Meg azt is szerettem, amikor csiszatolta anyám a képet, hogy valami előjöjjön. Az baromi jó volt.

– És akkor miért nem akartál fényképezni?

– Az ember nem szeretné ugyanazt csinálni, amit a szülei. Ha kamaszkorában elkezd gondolkodni azon, hogy mivel foglalkozna, akkor az az egy biztos nem jut eszébe, amivel a szülei foglalkoznak. A kamasz lázad, és ellenáll, és tagad, és távolodik.

– Miből állt ez a tagadás, távolodás?

– Irodalommal akartam foglalkozni. Konkrétan magyar-spanyol szakra akartam menni a bölcsészkarra. Ezért elég sok mindent megtettem, megtanultam spanyolul, nyelvvizsgáztam, eredetiben olvastam spanyol irodalmat. Aztán amikor eljött az az idő, amikor igazán el kellett határoznom magam, mit szeretnék csinálni, akkor rájöttem, hogy én nem akarok tanár lenni, mert az nekem nem való. 

– Miért nem?

– Mert én egy nyüzsgő, jövő-menő ember vagyok, és ráadásul nagyon kíváncsi.

– Gyerekekre is lehet nagyon kíváncsinak lenni.

– Annyira nem voltam kíváncsi a gyerekekre. Elkezdtem, de nem csináltam végig a felvételit. Az írásbeli után elmentem a szóbelire, megálltam az ajtó előtt, és azt mondtam: ez nem az én világom. Én akkor már fényképezgettem saját magamnak. A saját szórakoztatásomra volt egy Nikon EM típusú fényképezőgépem, amely abszolút amatőr gép volt egy alapobjektívvel.

– Miket fényképeztél?

– Eleinte a szűk környezetemet, aztán valahogy elkezdtem cigányokat fotózni, mert az olyan izgalmas volt. Ráadásul ez a rendszerváltás idején, 89-ben volt, amikor mindenütt tömeggyűlések, tüntetések voltak. Mindenféle állati izgalmas dolog volt Budapesten. Tudni lehetett, hogy változik a világ. Ez baromi izgalmas, ha az ember éppen akkor lesz felnőtt.

– De hogyan kezdtél el cigányokat fotózni?

– Találkoztam egy cigányasszonnyal a Klauzál utcában, és megkérdeztem, bemehetek-e hozzá, mert érdekes arca volt. Bementem, és fényképezgettem. Nagyon festői dolog lett belőle, meg is jelent később az Európa Magazinban. Gera Mihály fotóesztéta írt hozzá hosszú kommentárt. És aztán egy barátnőmmel járkáltunk mindenféle cigányos rendezvényre, plusz a rendszerváltásos eseményekre. Fényképeztük az arcokat, hogy mit csinálnak az emberek. A szabadság kifejeződése volt számunkra, ami akkoriban történt.

– Anyukádnak mutattad a képeket?

– Persze, mutattam.– Miket mondott?

– Hát, hogy úgy egész jó, de főleg kritizált. Olyanokat mondott, hogy ennek semmi értelme, meg annak sincs semmi értelme. Meg hogy ezt miért fotóztad le, azt pedig meg kellene vágni. És azt is elmondta, hogyan kellene megvágni. Picire megvagdalta. Én pedig csalódott voltam, azt hittem, hogy az egész úgy jó, ahogy van.

– Rögtön beláttad, hogy igaza volt, vagy ekkor is lázadtál?

– Nem lázadtam, mert láttam, hogy sokkal jobb lett a kép. Azt elismertem, hogy ő ehhez ért.

– Örült, hogy te ezt csinálod?

– Nem látszott rajta öröm.

– Szeretted volna, ha örül?

– Az ember vágyik az elismerésre.

– És egy képed sem volt olyan ebben az időszakban, ami anyukádnak nagyon tetszett?

– Volt olyan, ami nekem nagyon tetszett. Erdélyben voltunk barátokkal, és az út mentén találkoztunk sátoros cigányokkal. Iszonyú érdekesek voltak, olyanok, mint az indiánok. Pénz volt a hajukban, és a kicsi gyerek cigarettázott. Szintén nagyon festői volt az egész. Fényképeztem egy csomót, hazajöttem, kinagyítottam, és megmutattam. Semmi hatást nem láttam anyámon. Nem volt különösebb reakció.

Szöveg: Bóta Gábor, Fotó: Diósi Imre

A cikk folytatását magazinunkban olvashatják.