Oszvald Marika tele van élettel, a színpadon ma is megcsinálja a régi kunsztokat

Oszvald Marika szubrettnek született. Ott van minden operettkedvelő szíve csücskében. Úgy pörög, táncol, mókázik az életben is, mintha operettszerepben lenne, miközben bölcs gondolatokat forgat a fejében. Mindig tesz-vesz, csinál, gyűjt… Telis tele van élettel.

– Milyen volt az elmúlt évad?

– Izgalmas, jó év volt! Változatos. A szezon úgy kezdődött, hogy Lehoczky Zsuzsára osztottak egy szerepet, ám ő lebetegedett, így engem kértek fel rá. A Szerdán tavasz leszben olyan szerepet kaptam, amelyik se nem a komika, se nem a szubrett, hanem valami egészen különleges. Annak idején Dajka Margit játszotta. A darab is érdekes, se nem operett, se nem musical, inkább olyan, mint egy film: Bacsó Péter a szövegíró. Ennek megfelelően a rendezés, a díszlet, minden fura és változatos. Ezenkívül volt néhány futó darabom, és tavasszal a másik bemutatóm, az Egy éj Velencében. Ez nagyon közel áll hozzám, mert amikor a szüleim felkerültek Budapestre, akkor a papám játszotta Caramellót, így sokszor láttam az előadást. Már akkor is magával ragadott. Meseszerű az egész, egy flipperasztalon játszódik, ezért kis gömbruhákba vagyunk öltözve.

– Meséljen a gyerekkoráról, a szüleiről!

– Csodálatos anyukám és apukám volt! Szeretetteljes lelkülettel voltak megáldva, és nagyon nagy felelősséget éreztek értünk. Velem és az öcsémmel úgy bántak, mintha felnőttek lennénk. Manapság divatos arról beszélni, hogy nem kell a gyerekekkel lenézően gügyögni, és rossz, ha majomszeretettel csüngenek rajtuk a felnőttek. Mi az életre voltunk nevelve. És foglalkoztak velünk. Soha nem hangzott el, hogy „én sztár vagyok” vagy hogy „nekem a színház a legfontosabb”.. Apukám filozofikus alkat volt, aki megmagyarázta, hogy például miért szidott le. Nem azt éreztem, hogy na, már megint kikaptam, hanem volt mögötte indoklás is. De a szeretet volt mindennek az alapja.

– Milyen kislány volt?– Csintalan. Két marokkal kellett fogni. Erre mondta a papám, hogy a kis facsemetét is ki kell kötözni, mert különben a szél kitöri. Ennek ellenére mindig meg volt a szabadságunk, nem volt drill. A magamutogatás már kiskoromban bennem volt, de szerencsére a szorgalom, az akaraterő és a kitartás is. Éreztem már akkor, hogy ezt a pályát szeretném választani, már akkor ismertem az összes operát és operettet. Jártam balettozni, szteppelni, akrobatikázni, szertornázni, toronyugrottam, mindent kipróbáltam. Szépen, folyamatosan készültem erre a pályára. Mert ez egy technikai pálya is, de kell elhivatottság hozzá. Sok mindent meg kell tanulni, főleg a táncot és az éneket, ezek nélkül nem megy. Így mire a pályára kerültem, én már tudtam, gondot csak az okozott, hogy megszerezzem a rutint, hogy érezzem a színházi miliőt.

– Vagyis már a középiskolában úgy volt elkönyvelve, hogy színész lesz?

– Elkönyvelve el volt, de ez nem azt jelenti, hogy minden sínen volt. Ez olyan pálya, ahol egy pillanat alatt el lehet bukni, nem állt előttem sima út. Szokták mondani, hogy húsz százalék a tehetség, ötven százalék a szerencse, és a maradék harminc százalék a szorgalom: ebből áll össze egy sikeres pálya. Szerencsére megtaláltam a saját egyenes utamat. És a boldogságomat! Mert ezt a pályát csak százszázalékos erőbedobással lehet csinálni, és emellett keveseknek sikerül a magánéletüket is rendben tartani. Talán nekem azért sikerült, mert láttam az elődeimnek és a pályatársaimnak az életét gyermekként, így hamar le tudtam szűrni a tanulságokat.

– Azonnal tudta, hogy operett szakra jelentkezik?

– Nem, hanem prózai szakra, mert oda nem voltam alkalmas. Túlságosan kislányos voltam, 18 éves koromban úgy néztem ki, mint egy 14 éves. A hangom pedig csipogott. Látták, hogy tehetséges vagyok, Ádám Ottó azt mondta, hogy színházat lehet rám építeni, de még várni kell vele. Szegeden voltam egy évig emiatt statiszta. A következő évben Vámos László vezető tanár mellett kezdtem tanulni. Ő volt az Operettszínház igazgatója is, és már első évben vittek minket játszani. Még a tévébe is.

– Ezek szerint egyértelmű volt, hogy az Operettszínházba kerül?

– Nem… Mi, akkori végzősök nem tudtuk, hová kerülünk, és nem is gondoltunk erre. Nem volt bennünk számítás, nem akartunk, mai szóval élve, celebek lenni, csak a tehetségünket adtuk. Nem volt akkor ilyen veszélyes a helyzet, mint most, amikor sokan vagyunk, hely pedig kevés. Célunk a játék öröme volt, és hogy örömet szerezzünk a közönségnek. Hittünk abban, hogy ha jók vagyunk és örömet szerzünk, akkor sikerünk lesz, a siker pedig meghozza a boldogságunkat is. De hát más volt akkor a világ. Amikor leszerződtettek a színházhoz, az persze nagy boldogság volt, de nem vártam azt, hogy a jövő héten már én játszom a főszerepet. Lépésről lépésre haladtunk, és amikor már bizonyított az ember, akkor indult el igazából a pálya. Jöttek a külföldi turnék is, ahol meglepetésszerűen nagy sikerem volt, amire itthon is felkapták a fejüket, így több szerepet kaptam.

– Hány tavaszt ért meg a sikersorozat?

– Negyvenet… És micsoda színésztársakkal! Pont a korszakváltásban jöttem, vagyis amikor Honthy Hanna, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert kiszállt, jött az én generációm. Persze, nagyon jól ismertem őket, tulajdonképpen rajtuk nőttem fel, csak éppen nem játszottunk együtt.

– Végigjátszotta az operettirodalmat. Mely darabokra emlékszik szívesen?

– A János vitéz Iluskája nagyon nagy kiugrás volt. A Denevérben Adélt azért szerettem, mert az olyan énekes szerep, amely operettben ritkán adódik szubrettnek. A Cirkuszhercegnő nagy siker és igazi különlegesség volt, és aztán a Mágnás Miska, a Csókos asszony, a Marica grófnő, a Nebáncsvirág, a Cigány szerelem… Annyi mindenben játszottam, nem tudok kiemelni egyet sem. A kis, vacak szerepeket is szerettem, mert ha utálja az ember azt, amit csinál, megérzi ám a közönség. Azokban a darabokban, amiket felsoroltam, mások szemében voltam kiugró, én mindet egyformán szerettem.

– Sokat turnézott, sokfelé megfordult a világban. Társulat nélkül is útnak indulna?

– Röghöz kötött és hűséges típus vagyok, nem indulnék el magamtól. Negyven éve ugyanott lakom, ugyanabban a színházban dolgozom.

– Akár külföldön, akár itthon: előadás előadásra. Nem volt fárasztó?

– Bírtam a strapát. Normálisan éltem, nem éjszakáztam, nem buliztam… Persze, szerettem a társaságot, a szórakozást, de mindig mértékkel.

– Sztár volt és sztár ma is. Hogyan kezelte, kezeli a népszerűséget?

– Apukám azt mondta: „Marikám, tehetséges vagy, de nem tehetsz róla”. Ez olyasmit jelent, hogy teljes erőből kell csinálni a munkát, különben az ember elkutyulódhat, a tehetség nem ad felmentést a munka alól. Mindig csak arra figyeltem, hogy jól végezzem a munkám, ehhez még hozzájön, hogy általában szimpatikus vagyok az embereknek. Kicsit úgy érzem, hogy egész Magyarország a rokonom. Nem idegenek az emberek, mindenkivel szót értek, nincsenek különleges allűrjeim, amikre az emberek felkapnák a fejüket. Talán ezeknek köszönhető, hogy sikeres lettem. Most így látom.

– És kellett egy kis szerencse is mindehhez. Hisz a sorsban?

– Hiszek, de úgy, hogy a sorsát az ember befolyásolni tudja. A vallás is azt mondja, hogy az Úr szabad akaratot adott az embereknek. Szerintem az ember három dologból áll: a szellemiségből, a lelkületből és a testiségből. Ha ezt a hármat jól koordináljuk, egyenes az utunk. Kell, hogy rálátásunk legyen a világra, mindenekelőtt azt kell tudni, hogy minden tettünknek következménye van. Ha teszek egy lépést, mindig átgondolom, mi lesz majd előttem, miközben kicsit vissza meg körbe is nézek… Nem megy másképp.

– Ezt a bölcsességet, életvezetést apukájától kapta?

– Igen, tőle. Anyukám, sajnos, nagyon korán meghalt, tőle csupa szívet és lelket kaptam, de a papám… Mindig azt mondtam, hogy lejött a Jóisten apámnak lenni egy kicsit kalandvágyból.

– Színpadon kívül volt néhány tévés és filmszerepe is. Hogyan emlékszik rájuk?

– Nem tartom jelentős dolgoknak. Nem ezekben teljesedtem ki, csak kalandok voltak. Nem volt olyan filmes feladatom, hogy azt mondtam volna: na, ezért meg kellett dolgoznom.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: VARGA IMRE