Fülöp Zsigmond: Nem lettem gazdag ember, de az emlékek mindenért kárpótolnak

Habár Fülöp Zsigmond Miskolc szülötte, legszebb élményeit mégis Budapestnek köszönheti. A fővárosban volt boldog főiskolás és lett elismert művész, a Nemzeti Színház örökös tagja. Pesten volt albérlő és „Fészek-lakó” is: a hírneves művészklubban még Abodyval, a Réz testvérekkel, Csukással és Csurkával pókerezett. Kijárt a Lovira is. Ma inkább Szépvölgyi úti otthonában időzik; azért is él visszavonultan, mert szerinte az elmúlt években szeretett városa a hátrányára változott.

Ha Fülöp Zsigmond neve szóba kerül, szinte azonnal eszünkbe jut Alain Delon. Ősidők óta ő a magyar hangja, de ez a sajátos szimbiózis a Magyar Színház Jászai-díjas színművészét – ellentétben jó néhány pályatárssal, akik az örökös társítást érzékelve kényeskedni, fintorogni szoktak – egyáltalán nem zavarja. Bár csendben azért megjegyzi: kölcsönözte ő Michael Caine-nek, Terence Hillnek és Sir Laurence Olivier-nek is a hangját, a „francia kapcsolattal” réges-régen megbékélt.

Egyidős Delonnal

– Sajnáltam, hogy az Operabálra nem jött el Delon, mert ott találkozhattunk volna, és biztosan lett volna mondanivalónk egymásnak. Elvégre egyidősek vagyunk! – említi a Nemzeti Színház örökös tagja, a Magyar Színház művésze. Az 1935-ben született Fülöp Zsigmond vállalkozik arra is, hogy megítélje Delon teljesítményét. – A Rocco és fivérei óta szinkronizálom, azaz 1963 óta. Kezdetben úgy láttam, nem nagyon tudta hová tenni se a kezét, se a lábát, de később óriási profi vált belőle, aki sajátos egyénisége lett a filmművészetnek. Elbájoló külseje mögött valami borzasztó elvetemültség rejtezik.

A Pannónia Filmstúdióhoz is erősen kötődő színész elismeri: sokat tanult egyik-másik szinkronszerepéből.

– Olivier-t és Caine-t néhányszor megcsodáltam, egy-egy filmjüket szinkronizálva még az is megesett, hogy eltűnődtem: a fene egye meg, hát ez nekem miért nem jutott eddig az eszembe? Megfigyeltem a játékukat, és volt, amit alkalmaztam belőle.

Fülöpnek egy hiányérzete van: Gérard Philipe kimaradt a szinkronok hosszú sorából. Napjainkban pedig az zavarja, hogy a Pannónia Filmstúdióra jellemző alaposság a múlté; a szinkronok többségében a szinkronszínész azt sem tudja, kinek kölcsönzi majd a hangját, és mi lesz a produkció. Persze Fülöp szerint ezen sem érdemes sokáig füstölögni, már csak azért sem, mert léteznek ennél sokkalta fájóbb sebek is: az igaz barátok, a szeretett kollégák elvesztése.

– Egyedül maradtam az öltözőben. Korábban hosszú éveken át négyünké volt az a szoba: Agárdy Gáboré, Kállai Ferencé, Sinkovits Imréé és az enyém – meséli rosszkedvűen. Talán Sinkovits barátsága, jelenléte hiányzik a legjobban. Úgy emlékszik, a színpadi jelenések előtt és után mindig óriásit sztoriztak, nevettek és szakmáztak a Hevesi Sándor téren, de azelőtt a József Attila Színházban is így ment ez.

Játszótere a dzsumbuj

A gyermekévek nem utaltak arra, hogy a kis Zsigából egyszer neves színész (Hamlet, D’Artagnan, Raszkolnyikov, Bob herceg) válik Budapesten.

– Édesapám hadifogoly volt, csak 1948-ban tért haza. A szüleim elváltak, nehéz időket éltünk át Miskolcon, az akkori Szalmavárosban. A dzsumbuj volt a játszóterem. Ott kötöttem életre szóló barátságokat, például az operaénekes Begányi Ferenccel. A szálak oly erősek maradtak, hogy egy másik miskolci játszótársammal, aki ma Ausztráliában él, azóta is összejárunk, helyesebben: néha én utazom hozzá…

Fülöp Zsigmondnak a korabeli grund is kitörölhetetlen emlék. Hasonlóképpen élete fontos színtere volt Miskolctapolca, ahová a korabeli szegénylegények vakációzni jártak. No és lányokra lestek a Barlangfürdőben… A Népkerthez is szép emlékek fűzik, hiszen ott kézilabdázott. Igaz, akkoriban csak napközben volt tanácsos erre járni-kelni, mivel napnyugta után életveszélyes területnek számított a mindszenti katolikus temető, a műjégpálya és a mai Görgey Artúr út által határolt térség, ahol a rendőrök hármasával adtak szolgálatot.

Ahogy cseperedett az addig főként kézilabdában jeleskedő Fülöp, mind jobban érdekelni kezdte a színház is. Be-belógott – mondja – a miskolci Nemzetibe. A próbákon időzött, de akkor nem sejthette még, hogy a korszak helyi sztárja, Agárdy Gábor egyszer a barátja, öltözőtársa lesz.

Innen, a helyi kultúrcsoportból indult vándorlegényként a messzi Budapestre, a Vas utcai főiskolára. Hamar célt ért: felvették.

– Visszasírom ma is azokat az éveket – sóhajt fel Fülöp Zsigmond. – Én lettem Bicska Maxi a Koldusoperában, ami hihetetlen lökést adott a pályán.

Az Őze Lajos-díjas színész akkoriban – mások mellett – Láng Józseffel, Garas Dezsővel, majd Bodrogi Gyulával és Törőcsik Marival koptatta az iskolapadot. No és a világot megváltani, mulatozni is el-eljártak. Pestet lényegében birtokba vették…

Karrierje a Blaha Lujza téri Nemzetiből vett repülőrajtot, majd Pécsen szerepelt. 1962-ben újra a fővárosban találta magát. Ahogy manapság mondani szokás: hihetetlen pörgésben élt. Tévé- és rádiójátékokban tűnt fel; forgatott Jancsóval (Szegénylegények), Keleti Mártonnal (A tizedes meg a többiek), Mihályfi Imrével (Sellő a pecsétgyűrűn), Fábri Zoltánnal (Édes Anna), Palásthy Györggyel (Kopjások).

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZABÓ ZOLTÁN ATTILA, FOTÓ: DIÓSI IMRE