Megvalósult Fodor Zsóka szerepálma: vastapssal játssza a Csárdáskirálynő címszerepét

Ha azt mondom: Magdi anyus, mindenkinek azonnal Fodor Zsóka jut az eszébe. Így égett bele az emberek emlékezetébe, amit egyáltalán nem bán, sőt máig boldog tőle. Pedig színpadi sikerekben sem szűkölködik a pályája, és most is vastapssal jutalmazzák megvalósult régi szerepálma, a Csárdáskirálynő címszerepében nyújtott alakításáért.

– Itt vagyunk a Barátok közt stúdiójának kertjében. Milyen érzés újra itt lennie?

– Nagyon jó. Kavarognak bennem az emlékek, de akkor éppen ideje volt kilépnem a sorozatból. Szeretettel engedtek el, máig boldog ember vagyok, és ezt a Barátok közt című sorozatnak köszönhetem. Magdi anyus meghozta nekem az ismertséget országon belül és kívül egyaránt. Már három éve nem vagyok képernyőn, de a népszerűségem mit sem csökkent azóta. Szabadkán nem tudok lépni a piacon, Nagyváradon, Marosvásárhelyen összeszaladt a plaza...

– Nem hiányzik a sorozat és a vele járó feszített tempójú munka?

– Nem, de csak azért nem, mert kiérlelt, komoly döntést hoztam annak idején. Két évig gondolkodtam, mielőtt úgy határoztam, hogy kilépek a szerepből. Így lett időm olyan dolgokra, amelyekre a sorozat miatt nem értem rá. Visszatérhettem például a színpadra, amit semmiféle televíziós szerep nem pótolhat. A Csárdáskirálynő címszerepében már harminckétszer léptem fel, mindannyiszor telt ház előtt. A Szarvason tartott előadáson például hajón vittek be az orfeumba, a víziszínpadra… Állva tapsolt ezer néző, amit nem pótolhat semmi más. Mindezt a sikert persze részben Magdi anyusnak köszönhetem, meg annak, hogy kétszer is voltam már szerződve Békéscsabán, és nagyon szeret az a város. Ott nem Magdi anyus vagyok, hanem Fodor Zsóka, a direktortól, Fekete Pétertől pedig lehetőséget kaptam arra, hogy azt játsszak, amit akarok. A Csárdáskirálynő az én választásom volt, megkaptam.

– Milyen érzés volt ismét színpadra állni? Nem élte át ismét a kezdő színészekre jellemző drukkot?

– Kedvesem, a drukk nemcsak a fiatal színészekre, vagy az én korosztályomra, de minden igazi színészre jellemző! Ha ez a fajta izgalom nincs meg az emberben, nem tud izgalmas lenni a színpadon. Én különösen hajlamos vagyok az izgulásra, fogadkozni is szoktam minden előadás előtt, miért is nem mentem inkább kecskepásztornak a Kaukázusba, ahol nyugalmas, eseménytelen életem lenne és nem izgulnám halálra magam…

– Hogyan lehet úrrá lenni ezen az érzésen?

– Elmúlik magától. Ahogy az ember fellép a színpadra, és megérzi a közönség felől áradó szeretetorkánt, akkor megnyugszik, és így is marad a darab végéig. Ha például az embernek fáj a foga, gyomra vagy a lába, mire a színpadra lép, elmúlik, nem jut eszébe sem a fájdalom, sem az, hogy egyáltalán van foga, gyomra, lába.

– Békéscsaba miért tölt be ilyen fontos szerepet az életében?

– Először nagyon fiatalon kerültem Békéscsabára, két évet töltöttem ott. Aztán megházasodtam, a férjem kész lett volna az Operettszínházat otthagyni a kedvemért, és vidékre költözni, de ebbe nem egyezhettem bele. Annyira biztos volt a helye, hogy a főrendezője, Vámos László volt az egyik esküvői tanúnk. Otthagytam hát Békéscsabát. Pesten egy évig tévébemondóként dolgoztam, majd úgynevezett staggione társulattal jártam a vidéket. A Vakok Intézetébe jártam be felolvasni napi nyolc órában. Aztán a József Attila Színház vendégszínésze is voltam – az első szabadúszó színészek közé tartoztam –, egy színpadon játszottam Gobbi Hildával, Bara Margittal, Mádi Szabó Gáborral, Bujtor Istvánnal, Bodrogi Gyulával. A Vígszínházban is voltam vendégszínész, Darvas Ivánnal, Halász Jutkával játszottam a Vörös postakocsi című darabban. Nekem soha nem kellett kopogtatnom se szerepért, se szerződésért, se munkáért, valahogy mindig megtalált magának a feladat. Végül a Békés Megyei Színház akkori igazgatója, Lovas Edit hívott játszani, én pedig akkor is vallottam, hogy egy színész mindig oda menjen, ahová hívják. Én attól a második békéscsabai ottlétemtől számítom magam igazi színésznőnek, mert Lovas Edit végtelen bizalma bennem volt. A nézők szerettek, sőt hallottam, hogy általában akkor jöttek el egy darabra, ha felléptem én is.

– Máig ilyen jó a kapcsolata Békéscsabával?

– Igen. Jelenleg Fekete Péter vezeti a színházat, ő a Vidéki Színigazgatók Egyesületének az elnöke is. A háta mögött is szeretik a színészek. Rajongok érte, és szívből kívánok minden kollégámnak ilyen direktort!

– Igaz, hogy az egyszer a helyi rendőrkapitány fegyverrel üldözte az ön egyik hódolóját, mert az hűtlen lett menyasszonyához, a kapitány lányához?

– Ez egy nagyon régi történet, 1975-ben esett meg. A Makrancos hölgyben Katát játszottam, a darab Petruchióját, Ács Gyulát kellett meghódítanom. A próbák alatt hogy, hogy nem, szerelem szövődött köztünk. Lett is aztán akkora sikere a darabnak! Annyira izzott köztünk a levegő, hogy mindenkinek szemet szúrt, Gyula állítása szerint a rendőrkapitánynak is, aki aztán a szóbeszéd szerint valóban megkergette őt fegyverrel a kezében… Hogy mi igaz ebből, nem tudom, én így hallottam Gyulától, aki aztán a kapitány leányánál maradt, nem volt hát részünkről folytatása a dolognak. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor a szerepem szerint pofon kellett csapnom Gyulát – akkor már haragudtam rá –, nem fogtam vissza magam. Shakespeare óta nem mondta Petruchio akkora átéléssel azt, amit akkor ő: „Megbúbollak, ha még egyszer megütsz!”

– Most, hogy már nem játszik sorozatban, mire jut ideje?  

– Nagyon sok műsort vezetek nyugdíjasklubokban. A legnagyobb ilyen rendezvény a Budapest Sportcsarnokban volt, tizennégyezer ember előtt.

– Más sorozatban kapott ajánlatot?

– A Jóban Rosszban készítői megkerestek azután, hogy kiléptem a Barátok köztből, de a felkérést udvariasan visszautasítottam. Nem tudtam volna a tükörbe és egykori kollégáim szemébe nézni. Belőlem ismert embert a Barátok közt csinált. Naponta megköszönöm a sorsnak, hogy annak idején rám osztották Magdi anyus szerepét. Ezért nem is lottózom, mert én már kihúztam az ötöst!

– A sztár szót miért nem szereti?

– Régen mást jelentett, akkor szerettem. Akkor a sztár mögött még teljesítmény volt, ma már gyakran nincs.

– Szokta nézni a Barátok közt epizódjait?

– Nemcsak azt, a Jóban Rosszbant is. Egyetlen egy epizódot sem hagyok ki, ha éppen vidékre megyek, videóra felveszem mindkettőt, hogy utána megnézhessem őket. A bölcsőmből egy jó tündér kivette az irigységet, soha nem voltam irigy a színésztársaim sikerére. Nekem öröm látni, hogy valódi színészek játszhatnak, ismertté válhatnak, pénzt kereshetnek. A Jóban Rosszban nekem nem a rivális csatorna rivális szappanoperája, hanem színésztársaim fellépési lehetősége. Nem az számít, mi a sorozat címe, ki a készítője.

– A testvére Dél-Amerikában él. Hogyan került ő oda?

– 1956-ban hagyta el az országot, a bécsi befogadó lágerből pedig csak azt engedték tovább, akinek volt meghívólevele. Először anyám nővéréhez, Berlinbe akart menni, de oda nem engedték be a németek. Végül édesanyám nővérének a lánya és a férje – akik 1939 óta éltek Caracasban, Venezuelában – küldtek neki meghívót. Most már Maracaiboban él, már háromszor is meglátogattam, de a hely klímája annyira trópusi, hogy szinte csak a zuhany alatt éreztem jól magam. Persze, csodálatos élmény volt látni az őserdőt, az indián falvakat, de a legnagyobb öröm az volt, hogy találkozhattam a testvéremmel, aki máig gyönyörűen beszél és ír magyarul, pedig sem a családjában, sem Maracaibóban nem élnek magyarok. Szerencsére az internet sokat segít a kapcsolattartásban.

– Úgy hallottam, nem szereti az elektronikát...

– Nagyon ódzkodtam tőle korábban. A mobiltelefont sem igazán szeretem. A skype és az e-mail azonban varázslatos dolog, közel hoz a testvéremhez. A Csárdáskirálynőt csak dvd-n látta, de mivel minden vágya, hogy élőben is lásson a színpadon, januárban, az Öreg hölgy látogatása bemutatójára a tervek szerint hazalátogat. Ha akkor látnak majd Budapesten, az Erzsébet hídon valakit, aki üdvözült arccal, eufórikus örömmel hajtogatja, hogy „Fázom, fázom!”, és boldog – ő lesz az én testvérem.

A cikk folytatása magzinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZALKAI TAMÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE