VII. Shakespeare Fesztivál – világpremierrel

A VII. Shakespeare Fesztivált láthattuk Gyulán. A rangos rendezvénysorozaton nemzetközi fesztiválokon már babért aratott produkciók is megnézhetők voltak. Idén pedig egy világpremiert is tartottak.

Az ember nem tudja, mit várhat egy koreai Szentivánéji álomtól, hogy megmarad-e érdekes kuriózumnak, vagy sokkal többet nyújt majd. Van az úgy, hogy elég kezdéskor néhány momentum, pár mondat, és sejteni lehet, fene jó esténk lesz.

Mindent betöltő életöröm

Kijön a produkció elején két bohócra maszkírozott vásott rosszcsont, Sang Bo Kim és Jung Yong Jeon megszemélyesítésében. A félénkség és a vagányság különös keverékei. Kissé riadtan, de óriási kíváncsisággal kémlelik a publikumot, módszeresen végigmustrálják, valamennyien úgy érezhetjük, hogy a szemünkbe néznek. Magyarul elmondanak néhány mondatot, ami már-már konvencionális kedveskedésnek számít külföldi együttesek esetében, de ők nem udvarias ünnepélyességgel szavalnak. Bohócosan eljátsszák, hogy milyen küszködve, de mégis örömmel préselik ki magukból ezeket a számukra totálisan ismeretlen szavakat. Emberien setesuták, miközben pillanatok alatt kiderül, hogy mindent tudnak a szakmáról. Ez a fiatal férfi és nő, akiket ikerpárokká maszkíroztak, így ketten, összeforrva, a csintalan Puckot alakítják Shakespeare remekművében. Ha kell, egyszerre mozog kezük-lábuk, de rakoncátlan széthúzásra, egymással való perpatvarozásra is képesek, berajcsúrozzák az egész színpadot. A többi szereplő is ezt teszi. Féktelen energiáikkal szinte szétfeszítik a Gyulai Vár igencsak masszív, vaskos falait. A dél-koreai Yohangza Theatre Company színészei olyanok, mint az örökmozgó kölykök, akik elkezdenek ugrálni egy díványon, és szinte soha nem hagyják abba, akkor sem, ha a szüleik határozott erélyességgel rájuk szólnak. Ezek a csintalan művészek kiváló akrobatikus képességekkel rendelkeznek, nagyszerűen táncolnak, és közben akár énekelnek is, jól mondanak prózát, és mindannyian zenélnek is. Aki nincs benne az adott jelenetben, az éppen zenekart alkot. Az ilyen mindentudó színészek esetében komoly veszély, hogy az idomítás csodáivá válnak, annyira abnormálisan keményen dolgoznak a rendezői drill hatása alatt, hogy nem érnek rá személyiségük kiteljesítésére. De itt erről szó sincs, mindenki remek fazon, csudapofa, hamar „összelélegzik” színpad és nézőtér. Nem mint valami messziről jött kuriózumot bámuljuk a koreaiakat, és ők sem valami ismeretlen ország nézőiként tekintenek ránk, pillanatokon belül bratyizunk, összehaverkodunk. Ezt szinte szó szerint kell érteni, mert attól, hogy a színészek bohócmaszkot viselnek, oltári nagy bohóctréfává válik az egész előadás, amelybe simán belefér az interaktivitás. Egy nézőt még a színpadra is felhívnak, de sokszor felénk kifordulva beszélnek, vagy éppen a széksorok között rajcsúroznak.

A rendező, Jung-Ung Yang persze jól meghúzta Shakespeare szövegét, hiszen ez mozgásközpontú előadás. Amikor a szerelmesek féltékenykednek, ölre mennek, indulataik kifejezésére felhasználják a harcművészetek eszközeit is. Még a dühkitörésekben is vásott játékkedv van, senki nem gondolja, hogy a szereplők kést, tőrt fognak egymásba mártani, netán hátba támadják a másikat. Ez szép mesevilág, amihez ráadásul meleg, hibátlanul csillagos este párosul. Láttam már sokkal mélyebb, alaposabb elemzésen nyugvó produkciót, de ennyire telivéren élettel telit, boldogsághormonokat felszabadítót keveset. Nem tudunk elszakadni egymástól, a színészek ott várnak bennünket a kijáratnál, lehet velük dumálni, kezet fogni, fotózkodni, csaknem keblükre ölelnek bárkit, és miattuk mi is kicsit szebbnek látjuk a világot.

Vígjátékból grúz dráma

A világhírű Robert Sturua, a grúz Nemzetinek számító Rusztaveli Színház művészeti igazgatója viszont – annak ellenére, hogy vígjátékot rendezett – az élhetetlenül elaljasodott világot akarta megmutatni. A Vízkereszt, vagy amit akartok Shakespeare nagy vígjátékainak sorát zárja, tulajdonképpen szintézis. Sturua még a kereszténység misztériumát is belelátja, és a produkció végére eljut egészen a keresztre feszítésig. Misztikus, kissé ködösen elmosódott, búskomor hangulatú látványvilágot teremt, benne némiképp fáradt, energiájukat vesztett legyekként szédelgő szereplőkkel. Ez a produkció sok tekintetben éppen az ellenkezője a koreai előadásnak. Vontatottan ábrándos, vérszegényen letargikus. Az Erkel Ferenc Művelődési Központban – amelynek nyári nemzetközi fesztivál ide vagy oda, még mindig nincs légkondicionálása – izzadnak a színészek és a publikum tagjai egyaránt. Jó néhányan a szünetben menekülőre is fogják. Ez egy igen jelentős rendező – például kolosszálisan formátumos Hamlet-rendezését élvezhettük korábban Gyulán – kevésbé sikerült munkája. Középpontba kerül benne Malvolio, akit egészen elsőrangú színész, Zaza Papuashvili játszik. Malvoliót mindenki élvezettel kigúnyolja, nagy elánnal kibabrál a különcnek tartott szerencsétlennel, aki Sturua koncepciója szerint a produkció végén – mint egy véres Shakespeare-tragédiában – halomra lődözi a társait. Keserű vég. A felhalmozódott düh, az egymásnak feszülő indulatok, a hiú remények drámája. Fontos mondandó. De a megvalósítás közel sem olyan elementáris, mint a kevésbé fontoskodó, de szétrobbanó energiájú koreai társulaté.

A vihar egy szobában

A vihar valahol a két produkció között van. Oskaras Korsunovas nem kisebb nagyság, mint Sturua, ezért akár szenzációszámba is mehetne, hogy Gyulán tart bemutatót. Ami így tényleg nevezhető világpremiernek, hiszen egészen biztosan eljut majd számos országba. Korsunovas az OKT/Vilnius City Theatre előadásában azt vette a fejébe, hogy a produkció végét leszámítva, amikor megjelenik néhány táncos, mindössze két emberrel játszatja el A vihart, helyszínét pedig egy lakótelepi szobába tette. Prospero (Povilas Budrys) nyurga, kopasz férfi háziköntösben, papucsban, a lánya, Miranda (Airida Gintautaite) pedig volt balett-táncosnő, aki székben gubbasztó mozgáskorlátozottá vált, nehezen is fejezi ki magát, beszéde akadozó. Hogy miért, azt nem kötik az orrunkra. Ez adott helyzet, ahogy a díszletből az is látszik, hogy a történet az évtizedekkel ezelőtti Szovjetunióban játszódik, kezdetlegesen ódon például a rádió, a tévé, a telefon. Egy hatalmas könyvespolc a díszlet főeleme, ebből kiviláglik, hogy Prospero értelmiségi, és ez a szoba számára a darabbéli sziget. 

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: GYULAI VÁRSZÍNHÁZ (KISS ZOLTÁN)