Jókai darabjával nyitott 1896. május elsején

A Vígszínház létrehozása korszakhatár a magyar színháztörténetben. Megteremtése nyomán átalakult a színház társadalmi és művelődéspolitikai szerepe: a Vígszínház a polgári Magyarország és a színművészet szellemiségének jelképévé vált.

A Nemzeti Színház, a Népszínház és az Operaház a főváros főútjai mentén álltak, de az új városrészekben szinte semmilyen létesítmény nem szolgálta a szórakozást. A Nagykörút megteremtéséhez építkező kedv kellett, és amikor ez megvolt, a Vígszínház is könnyen kapott építési engedélyt, és végül a millenniumi ünnepségek idején, 1896. május l-jén nyílt meg.

Udvari páhollyal épült

A bécsi Fellner és Helmer színházépítő cég tervei szerint, Havel Lipót építőmester kivitelezésével épült, fehér falú, barokk stílusú színház a nagy ablakaival, kacér díszítéseivel, cirádás kupolájával elnyerte a látogatók tetszését. Kiugró, üvegtetővel fedett kocsifeljáró mögött emelkedik a kupolás előcsarnok, amelytől két oldalra esnek a két emelet magas, felül nyitott teraszú lépcsőház szárnyai. A homlokzat középső része rotundaszerűen domborodik, emeleti részéhez antik módon, két oszloppáron nyugvó, háromszögletes oromfal simul. Róna József figurái díszítették az előépületet, a Kisfaludy Károly- és a Csiky Gergely-szobrot is ő készítette.

A központi ovális, oszlopos előcsarnokból ágaznak el a lépcsők, a körfolyosók, amelyek elvezetnek a nézőtérre, ahol a földszinti 22 sorban 596 zártszék állt, a proszcénium két oldalát három-három páholy keretezte (az első emelet jobb oldalán volt az udvari páholy), az első emeleten 20 páholyt, 217 erkélyszéket, a másodikon 4 páholyt és 399 ülőhelyet alakítottak ki. Kilencsoros ülőkarzat mögött helyezték el a 420 személyes állókarzatot. Minden helyről a színpad közepére lehetett látni, szünetben pedig az emeleti büfében és cukrosboltban, a karzati söröző-borozóban fogyaszthatott a közönség.

Theodor Friedl pazar stukkó- és figurális díszítései ékesítették a mennyezetet, Krenner Viktor pedig pompás allegóriát festett Tiepolo modorában. Ilyeneket: Falstaff korsóval a kezében, mögötte Don Quijote lóháton, aztán szirének és táncoló faunok, víg múzsák, szatírok és röpködő puttók. Mindezeket hét domborműcsoport övezte, köztük egy ittas bacchánsnő fölött pegazus röpül, hátul pedig nemtők tartották Jókai, Szigligeti és Gaál József arcképét.

14 méter széles, 8 méter magas színpadnyílás keretezte a 24 méter széles, 12,5 méter mélységű színpadot, és ehhez 13,5 méter széles, 7 méter mélységű hátsó színpad csatlakozott, ahol lovak is bejöhettek. 20 méter magas volt a zsinórpadlás, a kortinát Krenner Viktor Mátyás királyt és Beatrixot ábrázoló festménye díszítette.

A millenniumi ünnepségek keretébe illeszkedő nyitóelőadást a színház vezetése Jókai Mór A Baranghok, vagy a peoniai vojvoda című alkalmi darabjával kívánta az irodalmi, művészeti és politikai közélet eseményévé emelni. Azonban a programadó darab valójában a pár nappal ezután bemutatott Alexandre Bisson-mű, Az államtitkár úr című vígjáték volt, ezt nézte meg 1896. május 7-én Ferenc József osztrák császár és magyar király is, aki Fellner műépítésznek megjegyezte: „Igazán nagyon szép és tágas színház”.

Első igazgatója, Ditrói Mór kezdetben a francia színház sikerdarabjaiból állított össze műsort. Léhaságukat, frivolságukat, mosdatlanságukat Kosztolányi puhítja 1913-ban: „Milyen frissek voltak egykor ezek a francia malacságok! Az emberek pezsgős vacsora után suttogva mesélték el egymásnak a tartalmát, a vidéki apák felutaztak a premierre, a budapesti ifjúság pedig szívszorongva szorongott a széksorokon – látcsővel, hogy a csipkés ing minden csücskét lássa.” 1902-ben Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című történelmi színműve törte meg a bohózatszéria egyeduralmát, Bródy Sándor műveinek bemutatásával pedig erőteljesen körvonalazódott a polgári dráma előretörése. A döntő fordulat 1907-ben Molnár Ferenc Az ördög című színműve, ezt követően Heltai Jenő, Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Gábor Andor, Bíró Lajos, Barta Lajos gyarapította a Vígszínház hazai szerzőinek sorát.

Megkedvelte a közönség a Vígszínházat a kiváló színészekből szervezett társulatáért is. Hegedűs Gyula és Varsányi Irén volt a színház arca, és megfordult a Vígben a magyar színházművészet csaknem minden jelentős művésze: Ajtay Andor, Bulla Elma, Csortos Gyula, Darvas Lili, Fedák Sári, Fényes Alice, Gaál Franciska, Gombaszögi Ella, Gombaszögi Frida, Greguss Zoltán, Jávor Pál, Kabos Gyula, Lázár Mária, Lukács Pál, Makay Margit, Muráti Lili, Páger Antal, Perczel Zita, Perényi László, Ráday Imre, Rajnay Gábor, Somlay Artúr, Somló István, Sulyok Mária, Tanay Frigyes, Titkos Ilona, Tolnay Klári, Tőkés Anna…

A történelem lenyomata

1921-ben Jób Dániel lett a művészeti igazgató. Műsorpolitikai biztonságra törekedett, Csehov, Pirandello, Brecht, O’Neill, Shaw és Wilder bemutatásával a modern irodalmi törekvésekkel ismertette meg és ejtette ámulatba publikumát. 1935-ben Pesti Színház néven a Révay utcában kamaraszínházat nyitottak.

Ahogy a Víg a magyar polgári társadalom jelképe volt, úgy lett később is a magyar történelem lenyomata. Legkényesebb pontját, a kupoláját bombázták le Budapest világháborús ostromakor, de a főfalak álltak. A koalíciós időszak nem nyújtott lehetőséget a polgárság szellemi, erkölcsi megújulásához, ezért nem lehetett átütő sikere egyetlen bemutatónak sem. Jób Dániel hatalmas adósságot hátrahagyva távozott. A Vígszínház tulajdonosa, Ben Blumenthal 1947-ben még Budapesten tárgyalt az épület helyreállításáról, de ebből nem lett semmi: 1949-ben az államosításkor felszámolták a Vígszínházat.

„A népi demokrácia által az emberről való gondoskodás” jegyében 1951-ben felújított teátrum a Magyar Néphadsereg Színháza lett. Híven követte az eredeti formát külsőleg, de a színpadot és a nézőteret teljesen átépítették. Jelenhez szólt a nézőtér is: a három-három proszcénium páholyt kivéve felszámolták a páholysorokat, az erkélysor mellvédjére pedig a néphadsereg fegyvernemeiből és jelvényekből kialakított emblémák kerültek. Kialakították az alagsori dohányzót, felújították a külső kőlábazatokat, kőburkolatokat, és újrafestették a homlokzatot.

Átépítés ide-oda, a legelegánsabb fővárosi színház maradt. Kupolájára vörös csillag került, Hegedűs szobrát Zrínyi váltotta, de a szellemet nem lehetett száműzni a falak közül. Révai József tekintélyének köszönhetően a Néphadsereg Színháza – Farkas Mihály legnagyobb bánatára – nem tartozott a honvédelmi tárcához. Kezdetben persze a politikai erőviszonyoknak megfelelően a szocialista irodalom alkotásai, a szovjet és a „haladó” magyar szerzők művei mentek, de csakhamar játszottak Heltai Jenő-, Rostand-, Molnár Ferenc-, Csehov- és Shaw-darabokat is.

Tempósan váltották egymást az igazgatók: Horváth Ferenc után 1953-tól Ladányi Ferenc, 1955-től Magyar Bálint, 1957-től Goda Gábor, 1958-tól Somló István, 1962-től Lenkei Lajos volt a direktor, őt követte Várkonyi Zoltán. 1960-ban pedig újfent Vígszínház lett.

Tizenhét évig tartott a Várkonyi-korszak, a színház fénykora. Az 1967-től a Váci utcai Pesti Színházzal gyarapodott intézményt egyszerre jellemzi a Rómeó és Júlia, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Közjáték Vichyben, a Furcsa pár, a Pisti a vérzivatarban, Az örült naplója, az Egy hölgy a Maximból, Az öreg hölgy látogatása, A padlás, A dzsungel könyve és az Össztánc. Játékstílusával, műsorával, színpadképeivel, kosztümjeivel a Víg a hazai színházművészet legkiválóbb erőit egyesítette: Békés Rita, Benkő Gyula, Latinovits Zoltán, Pálos György, Ruttkai Éva, Somogyvári Rudolf, Tomanek Nándor...

Várkonyi Zoltán halála után 1979-től Horvai István, 1985-től Marton László őrizte tovább a színház szellemiségét. 

A cikk folytatása magzinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE