Varga Izabella: Szeretném az álmomat valóra váltani, ezért visszaülök az iskolapadba

Varga Izabella tizennégy éve alakítja a Barátok közt című televíziós sorozat dr. Balogh Nóráját. A szakmájában sikeres színésznő otthon bámulatos édesanya, aki minden szabad percét a gyermekeivel tölti. Nemsokára viszont visszaül az iskolapadba, hogy álmát valóra válthassa.

– Milyen emlékeket őrzöl a gyermekkorodból, amelynek nagy részét a Vajdaságban töltötted?

– Gyönyörű időszakban cseperedtem fel, amikor a felnőttek nyugodtak és boldogok voltak. Ettől persze mi, gyerekek is jól éreztük magunkat. A szüleim természetbarátok, és megpróbáltak a testvéremmel együtt mindenre megtanítani. Egy idő után már jól ismertük a virágokat, az állatokat, a vizet, a havat, a hideget és a meleget. Mély barátságba kerültünk a természettel. Megismertük a pecázásban rejlő szépséget, hang alapján felismertük az énekesmadarakat. Minden szabad hétvégét négyesben a szabad levegőn vagy a vízen, a saját kis hajónkon töltöttünk. Ritkán fogadtunk vendégeket, ezért a mi életünkből hiányoztak a barátok, a nagy társaságok. Kamaszkoromra iszonyatosan hiányzott ez, talán ezért is vonzott annyira a színház, a szereplés.

– Az első szárnypróbálgatások az Újvidéki Televíziónál kezdődtek?

– Az iskolai színjátszó szakkörrel kezdődött minden. Benák Erzsébet tanárnő páratlan csoportot hozott létre, elképesztő előadásokat vittünk színre. Ennek kapcsán figyelt fel ránk az Újvidéki Televízió, ahol először egy kabaréműsornak, később pedig az egész ifjúsági programnak lettem a műsorvezetője. Véleményem szerint ennek az időszaknak köszönhetem a Barátok közt-ben kezdődött televíziós pályafutásomat is. A kamerák előtt abszolút nem volt lámpalázam. Úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna.

– Eljött a pályaválasztás ideje, de a színház helyett inkább a Filozófiai Egyetem pszichológia szakára jelentkeztél. Miért?

– Tizennyolc évesen halálosan szerelmes voltam. Komoly elképzeléseim lettek a családalapításról és a gyerekvállalásról. Tudtam, hogy ehhez az élethez a rendszertelen és kiszámíthatatlan színészi lét nem ad megfelelő támaszt. Gondoljunk csak a késő estig tartó bemutatókra vagy előadásokra! Ezért esett a választásom inkább a pszichológiára. Közben el kellett jönnöm otthonról, és a kapcsolatom is zátonyra futott. Az élet pedig a zalaegerszegi Heves Sándor Színház Stúdiójához vezetett.

– Utána a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződtél, életed egy részét ott töltötted.

– Új igazgatóval, új csapattal kezdtünk dolgozni. Életem talán legpazarabb időszakát töltöttem Kecskeméten. Fiatalok voltunk, nagy elképzelésekkel és álmokkal a szívünkben. Egy lezárt kis kapszulában, csodás miliőben alkottunk. Majd egy politikai döntés miatt az egész álomnak egyszeriben vége szakadt. A társulat felbomlott. Emlékszem, ott ültem a büfében, munka nélkül, és nem tudtam elképzelni, mihez fogok kezdeni. Akkor láttam meg a faliújságon a felhívást, hogy napi sorozathoz keresnek szereplőket. Hazafutottam egy fényképért, és beküldtem a jelentkezési lapomat.

– Rögtön visszahívtak?

– Először egy másik szerepre hívtak, amelyet később Ullmann Mónika játszott a sorozatban. Ki sem próbálhattam magam az eredeti figura bőrében, már az első próbafelvételen dr. Balogh Nórát alakítottam.

– Lassan tizennégy éve alakítod ezt a karaktert. Szerinted mitől ilyen megunhatatlan Nóra figurája?

– Mindig maradnak titkai. Nem könnyen kiismerhető lélek, miközben emberséges, megbízható, jópofán következetes, becsületes. A mai világban jó látni egy ilyen szereplőt, ezért is népszerű. Egyébként ennyi idő alatt borzasztóan sokat változott a figura, ami a nálunk alkotó nagyszerű íróknak és a mögöttünk munkálkodó stábnak köszönhető. Nagyon tisztelem a kollégáimat, akikkel szinte már családot alkotunk.

– Mindig új célok után kutatsz?

– Keresem az új lehetőségeket. Szeretném az álmomat valóra váltani, ezért visszaülök az iskolapadba. Jelenleg egy művészeti eszközökön alapuló tanácsadói kurzust végzek. Az oktatás végén egyfajta lélektréner leszek, aki a személyes erősségeket és képességeket fejleszti majd.

– Ragyog a szemed, amikor a férjedről beszélsz. Mi a titka a hosszan tartó házasságnak?

– Nekem ilyen szempontból nagyon nagy szerencsém volt. A mi szerelmünk ugyanis megismételhetetlen és nagyon erős. Nincs is annál csodálatosabb dolog, mint amikor az ember rájön arra, hogy akivel együtt él, az valóban az élete párja. A közöttünk lévő harmonikus összhang segít minket abban, hogy a nehéz pillanatokon gyorsan továbblépjünk. Férjem, Lendvai Zoltán rendező gyakran hónapokig dolgozik vidéken vagy külföldön. Ennek ellenére nagyon jól fel tudjuk egymás között osztani a feladatokat. Amikor itthon van, nagyon sokat segít nekem.

– Akkor, gondolom, dolgoztatok már együtt…

– Természetesen. Már akkor együtt dolgoztunk, amikor még nem tartoztunk össze, és akkor is, amikor már egy párt alkottunk. Tavaly karácsonykor például nagyon helyes gyermekelőadást mutattunk be, rengeteg bábbal és zenével a zalaegerszegi színházban. Ezt, a Hóhullásban című darabot is a férjem rendezte, amit nagyon jól fogadott a közönség. Ezért döntöttünk a folytatás mellett. Ráadásul a közös munka örömöt adott a magánéletben is: gyerekeink az összes dalt megtanulták, legalább hatszor látták a darabot. Szóval nagy családi kaland kerekedett belőle.

– Nem hiányzik a színház?

– Nagyon hiányzik, hiszen a színház a második szerelmem. Persze, szeretnék a deszkákon többet játszani, de nem mindenáron. Egyelőre nem vállalnék hosszú távú színházi feladatot, mert megzavarná a rendszerhez szokott kis életemet. Ezt pedig a gyermekeim sínylenék meg a legjobban. Szeretném még sokáig felolvasni nekik az esti mesét, és utána átbeszélni velük a napjukat. Pont ezért hibernáltam magamban mindent, ami a színházhoz köt. Időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel, teljes erőbedobással visszatérjek a színpadhoz.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE