Pelsőczy Réka szerint az emberek által embereknek játszott játék örök varázslat marad

A budapesti Katona József Színház társulatának tagja, de kész a bátor kirándulásokra: Pelsőczy Rékát hol rendezői székben, hol filmszerepben láthatjuk, közben pedig részt vesz a Katona megújításának munkájában is.

– Áldás vagy átok a pályafutása szempontjából az, hogy színészcsaládba született?

– Inkább az előnyeit látom, nekem természetes ez a közeg, otthon érzem magam benne. Azt nem is tudom, hogy milyen ebben idegennek lenni, milyen, ha valaki normális családból érkezik. Annál is inkább nem tudom, mert nincs is olyan, hogy normális család…

– Csak előnye van?

– Annyi hátránya azért akad, hogy a szüleim soha nem voltak elájulva tőlem. Lehet persze, hogy ha jobban igyekeztem volna, akkor elismertek volna, vagy ha valamilyen konvencionális szakmát gyakorolnának, akkor mindenért rajonganának, amit csinálok. Egyébként a szüleim mindketten beleásták magukat valamibe, amivel aztán sokkal szívesebben elvoltak, mint velem. Vannak olyan kollégáim, akik családjában minden körülöttük forgott, ami nagyon jót tesz az önbizalomnak, az önbecsülésnek, a pályán pedig nagy hajtóerő.

– Kevesli a saját önbizalmát?

– Kívülről biztosan önbizalommal telt színésznek tartanak, hiszen sok mindennel foglalkozom, játszok színpadon, filmben egyaránt, sőt rendezek is. Korábban keveselltem az önbizalmam, ahogy azonban telik az idő, egyre jobb viszonyban vagyok magammal.

– Ahogy a Katona József Színházzal is jó és tartós a kapcsolata. Ez minek köszönhető?

– Nem tudtam volna ennél jobb helyet találni, és nem is volt soha miért elmennem innen. A csapat nagyon színvonalas, csak a színház körül forognak a dolgok, nem pénzről, hírnévről, hanem a szakmáról szól minden. Akárhová megyek játszani, rendezni, nagyon jó elmondani, hogy a Katonából jövök, és minden alkalommal nagyon jó oda visszamenni is. Külön öröm számomra, hogy Máté Gábor vezetésével zajlik a színház átalakulása. Megújulunk, mozgékonyabbá válunk.

– Miért fontos ez?

– A magyar színházi élet lemaradásban van a külföldihez képest, még izgalmasabbá, még kísérletezőbbé kell válnia, és a nézőkkel még szorosabb kapcsolatot kell kialakítania. A külföldi színjátszás, drámairodalom ugyanis előttünk jár. Ahhoz képest például, hogy milyen drámák születnek Lengyelországban, Magyarországon fájdalmasan nagy a lemaradás. Szerencsére már nagyon gyorsan elérnek minket az új hatások, amelyek Németországból, Lengyelországból vagy éppen Litvániából indulnak, de még mindig csak követjük az új irányzatokat ahelyett, hogy diktálnánk őket. Sokkal forradalmibbak, készséggel próbálnak ki új eszközöket.

– Mi lesz az új irány?

– Azt gondolom, hogy ebben a medencében, ahol élünk, nem jár a szél. Fontos tehát, hogy figyeljünk a helyben születő új gondolatokra; például említhetném Mundruczó Kornél vagy Bodó Viktor munkáit. A Katona is része akar lenni a megújulásnak, ezért csatlakozott hozzánk Zsámbéki Gábor és Máté Gábor hívására két új rendező, Dömötör Andris és Kovács Dani. A cél, hogy a Katona minél több dologgal kísérletezzen, kockáztasson. Tudni szeretnénk, mik a mai izgalmas formák, mivel lehet becsalogatni a nézőket anélkül, hogy kommersszé válnánk. Például a Sufniban indul egy színházi sitcom Gondnokság címmel, amely a meghatározásához híven tévésorozat jellegű előadás lesz.

– A személyes megújulás, változás része volt filmes karrierjének megindulása is?

– Nem, az véletlenül indult. Annak idején csináltunk egy nagyon sikeres előadást Portugál címmel, ami aztán az azóta elhunyt Budai György ötlete nyomán film formájában is elkészülhetett.

– Miért nem szerepel gyakrabban filmekben?

– Az, hogy ki szerepel egy filmben, a filmkészítőkön múlik, meg a színész alkati adottságain is. Fontos, hogy a rendező az adott színészt alkalmasnak lássa arra, hogy a saját véleményét közvetítse általa, működjön a vásznon. Én keveset szerepelek filmben, de többet szeretnék forgatni, mert nagyon érdekel…

– Nagyobb nyomulás, önmenedzselés nem hozna sikert?

– Biztosan, de én ebben egyáltalán nem vagyok jó. Nem szeretek erőlködni, nem tudom magam jól eladni. Ilyen esetekben rögtön kételkedni kezdek magamban, sokkal jobban tudok másokat tolni, mint magamat. Abban a pillanatban, hogy egy castingon bizonygatnom kell, hogy én jó vagyok, elvesztem az önbizalmam. Van, akinél ez működik, vannak versenyló típusok, őket az ilyen helyzetek kifejezetten frappírozzák – én nem ilyen vagyok. Bár a mai filmeket elnézve, nem mindig bánom, hogy kimaradok belőlük, de például Szász János forgat most egy filmet, abban szívesen benne lennék.

– A Portugál Irgácson élő Masnija megformálásához mennyit tudott meríteni a Kapolcson szerzett élményeiből? Ha jól tudom, van ott egy háza…

– Nem az én házam, a szüleimé... De inkább a nagymamám volt, aki mintául szolgált, semmint az, hogy időnként Kapolcson nyaralok. Mindig őt próbáltam utánozni, neki címeztem ezt a szerepet. Egyszer például – még a Kamrában játszottuk a Portugált – úgy próbáltam felszállni a biciklire, ahogy tőle láttam. Egyébként nagyon szeretem Masni szerepét, ritkán kapok ilyet, amelyben számomra fontos érzésekről beszélhetek. Most pont ilyen Zocha szerepe is A mi osztályunkban.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZALKAI TAMÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE