(1934. december 9. – 2011. december 30.)

Hetvenhét esztendősen meghalt Garas Dezső, Kossuth-díjas művész, a Nemzet Színésze, akit a publikum „a Garasnak” hívott, és ez ugyanúgy márkanév volt és lesz, mint „a Major, a Hofi” vagy „a Kállai”. Hetvenéves koráig hegyeket hordott el a hátán, színházi előadásokat, filmeket lehetett rá építeni. Aztán már csak kis szerepeket vállalt. Nem csinált titkot belőle, hogy fogytán az ereje. Vesebetegsége cudarul megkínozta, borzasztó sovány volt. Gyakran mintha már lemondott volna mindenről, legyintett az egész világra, de aztán tett egy erőteljesen fanyar megjegyzést, a szeme pajkosan megcsillant, és úgy lehetett érezni, hogy megint minden rendben van.

Utolsó fajsúlyosan nagy szerepe Foltos volt a Legenda a lóról című Tolsztoj-mű adaptációjában a Vígszínházban. Színe miatt kiközösített, a sorból kilógó, szomorú lovat adott, aki aztán megtáltosodik, abszolút elhúz a társai mellett, hogy végül újra eljusson a letargikus magányig. Mintha jelképes lett volna ez a szerepe.

Garas nem véletlenül lett szabadúszó akkor, amikor ez még sem divat, sem kényszer nem volt. Örök elégedetlen, megrögzött zsörtölődő volt. Állandóan új utakat keresett, lázasan igyekezett hinni valamiben, aztán esetleg hamar kiábrándult, majd megint jött az új lelkesedés, és a szinte menetrendszerűen érkező kiábrándulás, ahogy Ádám jár ismét és ismét Az ember tragédiájában. Játszotta is Lucifert, a tagadás szellemét Madách művében, a Tragédiát pedig megrendezte, majd nem is olyan régen felújította a Budapest Bábszínházban, a darabbeli álomnak megfelelően szürreálisan groteszk víziókat teremtett. A Bábszínházban ő rendezte Shakespeare alkotását, A vihart is, melyben eljátszotta az életről lemondó, a világ felett pálcát eltörő Prosperót, akit tán nem véletlenül alakított később a Katona József Színházban is. Mintha hosszú ideje bölcs kesernyésséggel, kicsit kívülről szemlélte volna a világot, meg magát is, mindent idézőjelbe téve. Hasonlított ahhoz a halk szavú, rezignált, a tevékenységét is megkérdőjelező pszichiáterhez, akit az Esőemberben játszott. Már régóta nem volt olyan nyughatatlan szenvedélyű ember, mint Minarik Ede mosodás, akit ő tett halhatatlanná Sándor Pál Régi idők focija című filmremekében. Ebből származik a szállóigévé vált mondás: „kell egy csapat”.

Folyton folyvást keresett egy csapatot, majd egy másikat, és megint másikat. A Nemzetiben most van egy csapat, amelynek ő is tagja volt. Már csak villanásokra jött be a színpadra, ekkor összesúgtak a nézőtéren, mindenki örült neki. Meghajláskor pedig legalább akkora tapsot kapott, mintha még mindig főszerepeket játszott volna. Komédiás volt a szó legnemesebb értelmében, tragikomikus, bohócos alkat, aki amikor harsányan nevettetett, akkor is ott érződött egy könnycsepp a szemében, és tragédiába is belopta a groteszk humort. Epés tudott lenni a végtelenségig, görbe tükörben látta a világot, de házsártossága mögött mély humánum, szeretet rejtőzött.

Utoljára december 20-án lépett fel, a Jó estét nyár, jó estét szerelem! előadásában a Nemzetiben, tán legkedvesebb partnerével, Törőcsik Marival. Vele énekeltek volna filmslágereket a Művészetek Palotájában Varnus Xavér orgonakíséretével. Az utcán kint vannak a plakátok, és bár a koncertet csak áprilisra tűzték ki, már minden jegy elkelt. Sokan kíváncsiak voltak rá. De mostanában nem volt túlzottan dalos kedvében. Valószínűleg temérdek fájdalmat vitt volna bele könnyed dalok előadásába is. Ez azonban nem lett volna baj, mert – mint az igazán nagyok – ő úgy tudott szórakoztatni, hogy közben a kínokat is megmutatta, és ezekből facsart csaknem győzelemmel felérő nevetést.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: NEMZETI SZÍNHÁZ (JUNG ZSENI)