Molnár Piroska az életkori váltásainak megfelelően váltott színházat, hogy mindig jókat játszhasson

Molnár Piroskaúgy játszik a színházban, hogy nincs benne semmi erőfeszítés, görcsösség, és nincs az a darab – bohózat, klasszikus dráma, kortárs mű vagy zenés játék –, amelyben ne hozna valamiújat. A Nemzet Színésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a HalhatatlanokTársulatának tagja, a Színművészeti Egyetem tanára.

– Sok darabbanjátszik a főváros különböző színházaiban. Ez ön szerint minek köszönhető?

– Annak, hogyhívnak, és hogy én megyek. Ezzel nem vagyok egyedül, hasonlóképpen vagyunk páran. És persze ez változó: amikor az élet úgy hozza, kevesebbet játszom.

– Ahány színház, annyi arculat: nagyszínpadon látványos, kisszínpadon kamara-előadás. Ahány darab, annyiféle: vígjáték és tragédia, mesésjáték és zenés darab. Estéről estére változik a műfaj. Van ennek áthidalására valamiféle színészi technika?

– Nincs semmiáthidalás, azért színész az ember, hogy ezt mind tudja. Ezt tanultam, nincs műfaji meghatározás, játszom ilyet is, olyat is vegyesen.

– Van köztük kedvence?

– Nincsen. Mindig az a kedvencem, amit éppen játszom.

– Mikor pihen? Gondolom, jól jönne egy kis szabadidő.

– Hát persze, aki dolgozik, mind így van ezzel. Szeretne szabadidőt, szeretne pihenni.

– Szeretne nem csinálni semmit?

– Igen, de egyelőrenem megy.

– Talán ha válogatna. Van úgy, hogy valamilyen felkérésnek nem tesz eleget, nem vállalja el?

– A felkérésekkelúgy vagyok, hogy annyit vállalok, amennyit még bírok, és amiről azt gondolom, hogy jól meg tudom csinálni. Lehet, néha valamit már nem kellene elvállalni, de mindig jön egy vagy több szempont, ami miatt az ember nem mond nemet. Vagy azért, mert olyan kedvesenkérik, hogy nem lehet visszautasítani, vagy azért, mert olyan kollégákkal dolgozhatom, akikkel ritkán játszom… Vagy olyan a darab és a szerep, ami kihagyhatatlan. Ráadásul azok a darabok, amelyekben játszom, jórészt évek ótamennek, nem lehet csak úgy abbahagyni, kiszállni belőle, hiszen az sok ember munkáját tenné tönkre.

– Most éppen a Belvárosi Színházban A nagy négyes című előadás előtt beszélgetünk. Ez a darab négy, egymást évtizedek óta ismerő operaénekes kapcsolatának, pályájának története. Jelenről és múltról szól. Eddig a jelenről beszélgettünk, kérem, utazzunk vissza az időben. Hogyan indult a színész pályája?

– Ózdon születtem, és egy kis faluban, Kunágotán jártam általánosiskolába, aztán Szegeden, közgazdasági technikumban érettségiztem...

– Miért éppen szakiskolát választott?

– Édesanyám kívánsága volt, hogy olyan középiskolába menjek, ami kenyérkereső szakmát ad a kezembe.

– Mégsem a gazdasági pályán indult el. Hogyan, mitől lett mégisszínész?

– Attól, hogy amióta az eszemet tudom, színésznőnek készültem. Úgyhogy amikor leérettségiztem, jelentkeztema Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahováazonnal felvettek.

– Amikor végzett, rögtön a legendás kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött?

– Nem, először a Szegedi Nemzeti Színházhoz, pár évig ott voltam, és utána jöttek a kaposvári évek.

– Kaposvárról mondtam, hogylegendás, bemutatóról bemutatóra jártunk Pestről. Miért lett annak vége, és miért váltottön is színházat?

– Mindannyian feljöttünk az akkori Nemzeti Színházba Zsámbéki Gáborral, és vele együtt aztán a Katona József Színházba. De én hat év után újból lementem Kaposvárra, és ott megint tizennyolc évig dolgoztam.

– Mi vitte ismét Kaposvárra?

– Életkorban oda jutottam, amikor éppen nincsenek egy színésznőnek szerepek, vidéken pedig játszhattam koromnál fiatalabbat, idősebbet, és kiaknázhattam a zenés műfaj lehetőségeit is.

– Szépen énekel. Többször is láttam, hallottam, és most az Operettszínházban a Menyasszonytánc című musicalbenénekel is. Hogyan, mitől maradt meg a hangja csillogása?

– Mindössze annyi kell, hogykarbantartsa az ember a hangját, ezért én minden héten énektanárhoz járok, így mindigkészen állok arra, hogy énekes szerepeket tudjak vállalni és azokat rendesen végigcsinálni.

– Tizennyolc év nagy idő, kezd az emberen úrrá lenni a megszokás, de ön váltott, és újból feljött Pestre. Mi volt az oka?

– A tizennyolc év. Elérkezettaz idő, amikor ismét egy életkori váltás következett. Ráadásul Kaposvárról eljött mindenki, akivel addig együtt dolgoztam. Úgy éreztem, kiüresedett körülöttem minden… Amikorhívtak az új Nemzeti Színházhoz, fogtam magam, és jöttem.

– A Nemzeti az indulásakornagy közéleti port kavart, lehúzta róla a vizes lepedőt a szakma is. Bántó volt?

– Legalábbis kínos… A szakmánbelül voltak kis irigykedések, mert azt gondolták, hogy mi, akik oda szerződtünk, csillagászatiösszegeket keresünk. Sokan pedig más szempontok miatt idegenkedtek az új NemzetiSzínháztól.

– Mindennek jövőre tíz éve. Mi lett a régi indulatokkal, hogyan dolgozik a társulat?

– Ami volt, mostanra teljesen elsimult. Harmonikusan dolgozunk…

– Viszont nagy fordulásokatél mega világ,és benne mi is, amiből a színház sem marad ki. Ha visszagondol, mit lát, mekkorátváltozotta színház?

– Nem szoktam visszagondolni, mert azt az időt élem, amit éppen élek. Amikor fiatalok voltunk, a színház nyilván ugyanilyen volt, mint most, de mi többet bírtunk, az ambícióink az eget verték… Én nem érzem, hogy más lennea színház. Legalábbis részemről biztos, hogy nem.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: ORLAI PRODUKCIÓ (KÁLLAI-TÓTH ANETT)