„Boldogtalan kétéltűként” kezdte a színházi munkát Forgách András, mielőtt Szurdi darabot kért tőle

Forgách András dramaturg, kritikus, forgatókönyv-, esszé-, regény- és drámaíró. Rendez is, rajzol is. A játékos, Vitellius, Tercett, A pincér, A takarítónő, Mandulák, A szűz, a hulla, a püspök és a kések, A kulcs – néhány cím színdarabjai közül. Sokat tud az irodalomról, a színházról, a művészetről. Otthon van bennük.

– Kecskemétről jössz. Mi van ott most?

– Egy Kleist-darabot, az Eltört korsót rendezem, amit én fordítottam, február 24-én lesz a bemutatója. Esemény az életemben, mert soha nem akartam rendezni, de megtalálnak ilyen felkérések.

– Ugye, nem az első Kleist-rendezésed?

– Volt a Schroffenstein család, amely A bosszú címen ment a Budapesti Kamaraszínházban, az volt az első rendezésem ’94-ben, és A pincért is megrendeztem Zalaegerszegen. Nagyon tanulságos volt. Az volt az elvem, hogy nem szabad saját darabot először nekem rendeznem, mert az csalás. Hagyni kell, hogy a maga objektivitásában győzzön vagy bukjon… De lehet, hogy ezen az elven túllépek egy szép napon.

– A bölcsészkaron James Joyce Ulysseséből írtad a szakdolgozatodat, ami nem színházközeli téma. Akkor miért?

– Azért, mert Bódy Gábor, akivel elsőévesen ismerkedtem meg és játszottam A harmadik című filmjében, azt mondta, hogy olvassak Joyce-t. Olvastam, és nagy hatással volt rám. A világlátásomat határozta meg.

– És vitt a színház felé?

– Nem. A színház felé életesemények vittek. Engem sokkal jobban érdekelt a film, és ez így van ma is, de annyit dolgoztam színházban, és annyi darabot írtam, hogy ez most kicsit álságosan hangzik. Joyce annyiban mégis vitt a színház felé, hogy az első színdarabom, A játékos, amelyet Dosztojevszkij azonos című kisregénye nyomán írtam, joyce-iánus technikával készült: mindenhonnan hallott beszédtörmelékeket kevertem a regény szövegével. Ez komoly nehézségeket okozott az előadásban, amelyet a Katona József Színházban ’85-ben rendezett Csizmadia Tibor. Nem volt hatalmas siker, tizenhétszer ment, de nekem nagyon tanulságos volt, ha úgy tetszik, a joyce-iánus technika csődje volt az előadás. A darab nem, azt ma is nagyon szeretem.

– Mi a joyce-iánus technika? Részletezd kicsit!

– Egyrészt nagyon fontos az élő beszéd, másrészt egyfajta, a felszínen kaotikus szerkesztésmód, és ami nem azonnal felismerhető a néző számára, megjelenik a dialógusban. Persze, mára megtanultam olyan dialógusokat írni, melyek látszatra teljesen szabályosak, de ha közelebb megy az ember, akkor derül ki, hogy mindig történik valami a mélyben, véletlenszerű események, esetlegességek, amelyek megbolondítják a dramaturgiát.

– Ha dramaturgia, akkor dramaturg. Mint pályakezdés?

– Kecskeméten, ’76-ban. Ruszt József volt a főrendező, ő hívott. Fogalmam sem volt, mi lenne a dolgom, sok dramaturg szintén nem tudja… Két évig voltam ott, megtanultam a színházi létezést, ami rengeteg emberrel való viszonylatot kíván, én pedig igazából egyedül érzem jól magam.

– Dramaturgként el lehet tölteni egy életet. Te viszont kiléptél a szerzőség irányába. Mi vitt?

– Egyszer elkapott a lépcsőfordulóban Szurdi Miklós, aki szerződtetett rendező volt Kecskeméten, és ő kérte A játékost. Nekem nagyon fontos volt, főként az elején, de most is, hogy legyen megrendelés. Így lettem író és drámaíró. Az is igaz, hogy nagyon sértette a hiúságomat a dramaturg pozíció, amit később egy írásomban úgy definiáltam, hogy „boldogtalan kétéltű”. Se hús, se hal, lebzsel a büfében, hogy elkapja a rendezőt, neki öntik ki bánatukat a színészek… Az egész pikantériája, hogy a Színművészeti Egyetemen dramaturgia szakos hallgatók társosztályfőnöke vagyok, azzal a filozófiával, hogy a dramaturgia mennyire nem emberi foglalkozás. Ascher Tamás kért fel, nem föltétlenül azért, hogy megszerettessem a gyerekekkel a dramaturgiát, hanem hogy megismertessem velük a világlátásomat, ami persze, teljesen átitatódott a színházzal.

– Vagyis színházi ember vagy?

– Az, de nem örülök, ha ezt mondják. Jobban szeretem, ha csak azt mondanák, hogy író. Semmi mást.

– De ha darabot írsz, tudod mit, kire, hogyan. A pincért és A takarítónőt két szereplőre írtad. Miért?

– A játékosnál az volt a technikám, hogy amikor elfogyott a szuflám, és nem tudott két ember már újat mondani, behoztam egy harmadikat, aztán egy negyediket, és így lett végül ötvenhat szereplő az első változatban. Később aztán leálltam. Ez nem jó, tanuljuk meg, hogy két ember van, és kész! Így lett A pincér, az volt számomra a „spanyol lovasiskola”.

– És A szűz, a hulla, a püspök és a kések?

– Gabriel García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényéből írtam Fodor Tamás kérésére a Stúdió K.-ba. Olyan jól sikerült, hogy visszatértem egy Danilo Kiš-adaptációval, a Borisz Davidovics síremlékéből írt A görény dalával.

– Hajaznak valakire bizonyos darabjaid?

– A Mandulák Csehov, A pincér Molnár Ferenc, a Vitellius Shakespeare akart lenni. Ez tudatos volt, képeztem magam, nem nagyon szigorúan, de mégis az ő világukat próbáltam meg a magam érzékenységén átengedni. És Beckett a kedvencem, de őt csak részleteiben lehet elérni, A kulcs például tele van Beckett-idézetekkel.

– A kulcs szerintem nagyszerű. Mitől van az, hogy egyik így, a másik úgy sikerül?

– A kulcs tényleg jól sikerült, nem is tagadom, díjakat kaptam rá, sokáig játszották remek színészekkel a Kamrában. Könnyed a szövege, de hat-hét év érlelés és átírás után lett az. Meglehet, az első Pécsi Országos Színházi Találkozótól is, ahol én voltam a válogató. Már előtte kész volt a darab nagyjából, de annyi előadást láttam, és úgy feltöltődtem a színház aurájával, hogy attól tudtam – hadd legyek szerénytelen – egy ilyen mesteri darabot csinálni.

– Ascher Tamás rendezte. Ő kérte tőled?

– Nem, nem. Trükkösen történt. A kész darabot megmutattam a húgomnak és a bátyámnak. Általában nem szoktam megmutatni, mert nagyon szigorúak velem… Rettenetesen tetszett nekik, és a húgom azt mondta, ezt csak Ascher rendezheti meg. De nem vittem el hozzá, nem szeretem rátukmálni senkire a darabjaimat. Erre a húgom elvitt egy példányt Tamáshoz, de levette az első lapot, nem lehetett tudni, ki írta. Tamás jó sokáig olvasta, aztán hívta a húgomat, találkoztak. „Nem tudtam, hogy ilyen jó színdarabot tudsz írni” – mondta, mire a húgom felfedte az igazságot. Így rendezte meg A kulcsot Ascher.

– Lendületet kaptál a sikertől?

– Igen, és azt hittem, hogy folytatódik. Ascher rendelt tőlem darabot Kurt Hamsun Éhség, majd pedig Flaubert Bouvard és Pécuchet című regényéből, ami most is megy Dilettánsok címen. Az együttműködésünk továbblendült, hálás vagyok ezért a sorsnak, és nem panaszképpen mondom, de az nem történt meg, hogy minden évben írok Aschernek egy darabot, mint Forgách András.

– Miért fontos, hogy az író rendezőnek írjon?

– Mert jelentős drámairodalom akkor jön létre egy országban, ha megtalálja egymást egy rendező meg egy író. Magyar drámát nézve Novák Eszter és Kárpáti Péter, Bérczes László és Háy János, és igazi sorozatok születnek. Tasnádi most már nagyon ügyesen rendezi a saját darabjait, ez is megoldás.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE