Börcsök Enikő a Terézvárosbana főztje miatt is híres

Bár egy Vígszínházhoz közelikávéházban találkozunk, Börcsök Enikő már beszélgetésünkelején, a Vízöntőkrejellemző őszinteséggel megjegyzi, hogy nincsenektörzshelyei, és ha csak teheti, otthon ül vagya Városligetbensétál, szemlélődik, esetleg szerepettanul a kacsás tónál. Passziója a piacra járás és a főzés, így a legtöbb esetben nem mennek sehová a párjával, inkább hozzájuk jár népes vendégsereg. A Vígszínház művésze szinte „intézmény” a Terézvárosban.

A mezőtúri születésű BörcsökEnikő nem titkolja, lelke mélyén megmaradt vidéki, szókimondó lánynak. Azt vallja: nem minden az esti taps, tapsés taps között is van különbség. Néha hihetetlen közel érzi magához a közönséget; akkor, amikor maga is érzi, hogy jól teljesített, máskor viszont – a taps ellenére – elégedetlen.

Katonai lakótelepen nőtt fel

– Nekem fontos, hogy tudjam, merre tartok, fontos, hogy tudjam, miből, hogyan tudokmég épülni. A kongó siker a szememben nem siker. A belsőtartalom a fontos – állítja a Ruttkai Éva-emlékgyűrűs művész. – Én egyszerű, klassz emberek között szeretek élni. Úgy érzem, a színházi közeg behatárol. A színészek többségecsak a színházról szeret beszélni, én nem. Éppen az élet, a színek, az illatok miatt járok sokat piacra. A Hunyadi térre. Van, amikor próba előtt, már kora reggel ott vagyok. A kofákkal olyan jó a viszonyom, hogy szinte mindegyikük megtisztelt már azzal, hogy eljött megnézni a színházba.

S hogy ott mit kaptak cserébe? M. G. P. egyik kritikáját idézem: „Börcsök igazmondásrahajlamos, erős tehetség, aki tapsokkal sem megvesztegethetőenkomor jellemfestőnő”. Hihetetlen, de már 16 éveseneljátszotta Antigonét! Előtte mégsem készült színésznőnek, dívának.

– Katonai lakótelepen nőttemfel Mezőtúron. Édesapám volt a laktanyaparancsnok. Szép gyermekkort köszönhetek a szüleimnek. Mindig nagy jövés-menés volt nálunk, amit élveztünk a bátyámmal. Nemvoltam egy babázós alkat. Ahogy a fiúk, úgy én is lőttema verebekre, és gyakran besettenkedtünk a téglagyárbais. Az ottani emlékek, élmények a mai napig hatnaka gondolkodásomra, a világhoz való viszonyomra. Fontosnakérzem, hogy vidéki ember vagyok.

Ettől függetlenül Börcsök az elmúlt két évtizedet Budapesten élte le. Igaz, előtte volt mégszentesi gimnazista, majd fehérvári diák is. A Telekibejárt. Amikor azonban a „felhőtlen” diákévekről kérdezném, ő arra kér, „ejtsük” a témát. Ismét metszően őszinte.

– Tudom, azt várnák tőlem, hogy elkezdek ömlengeni a boldog diákévekről, de nemtehetem. Nem éreztem magam boldognak, elégedettnek, ennyi. A fehérvári amatőr színjátszókörről szívesebbenbeszélek. Ott kezdődött minden. Felnőttek fogadtak be, és rengeteg nagy feladattal bíztak meg, amiért hálás vagyok nekik.

Skodával Kaposvárra

Az első inspiráló nagyszínháziélményét mégsem Fehérvárnak, hanem Kaposvárnakköszönhette.

– Még gyerekként Mezőtúrrólegy sárga Skodával mentünk a Marat halála című előadásra– meséli. – Ott volt egy olyan érzésem, hogy ha mégis színész lennék, akkor Kaposváron leszek az! És milyen érdekesaz élet, 1991-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolárólegyenesen oda vezetett az utam.De az már egy más korszakvolt. A nagy sikerek után a színház keresteaz új„hangját”, ami sok nehéz percet hozott. Néhány év múltánúgy éreztem, nem lehet tovább fejlődni ott. A vidéki színészi léttúl beburkolózott, túlságosan zárt. El kellett jönnöm…

Noha a főiskolán töltött esztendőkért sem lelkesedett túlságosan, a pesti visszatéréssel megtalálta helyét a színpadon. A Vígszínháza második otthona lett. Közben pedig kipróbált-tesztelttizennégy (!) albérletet.

– Soroljam? – mondjanevetve. – Dévényi Ádámmal tizenhat éven át voltunk egypár, és már a gimnáziumi kollégiumszobából is miatta szöktem el. Közös életünket a Kisfaludy utca 4-benkezdtük, 27 négyzetméteren. Kicsi volt ugyan a lakás, de nagyonboldognak éreztük magunkat.

Később Börcsök Enikő– nem időrendi sorrendben – megfordult a Városligethezközeli Jávor utcában, majd a Vörösmarty utcábanés a Bakáts téren is. 1988-ban pedig nagy kaland volt a Várnegyedbenlakni.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZABÓ ZOLTÁN ATTILA, FOTÓ: DIÓSI IMRE