Timkó Eszter családi szükséghelyzetben kezdett dolgozni, és kifelé tart a kakaós csigából

Hangja kissé fátyolos, bársonyosan mély tónusú, és feltűnően szépen beszél magyarul. Elég egy hajlékony ívű, ereszkedő hanglejtés, máris tudjuk, számtalan sorozat- és filmszereplő magyar hangja Timkó Eszter. A színházi közönség is ismeri és szereti remekül megformált drámai alakításaiért, a tévénézők pedig a Szomszédok és a Barátok közt sorozatokból kedvelhették meg. Céltudatosan járja a maga szabta utat.

– A pályaválasztás a családból indul. Nálad hogyan?

– Azzal kezdem, hogy ha nem lett volna foci, akkor én sem jöttem volna világra! Édesapám az NB I-es Ózdi Kohászhoz került hátvédként Zemplénből, és ennek köszönhetően ismerkedett meg édesanyámmal. Ma is kötelességemnek érzem, hogy kövessen a foci eseményeit… Öcsém tavaly a bécsi zenei akadémia klasszikus gitárszakán végzett, nagyon büszke vagyok rá, mert ennél nincs magasabb kvalitású zenészdiploma! Pedig a szüleim jelezték neki, hogy egy bohóc már van a családban, én, aki 1996-ban kaptam színművész diplomát, és talán jobb lenne valami polgári foglalkozást választania. De az őseink művészi érzéke átöröklődött mind a kettőnkre. Ő talán annyival szerencsésebb nálam, hogy a zene internacionális műfaj, a muzsika ugyanazt jelenti Honoluluban, mint Párizsban, Zimbabwében és itthon.

– És te hogyan lettél, ahogy szüleid mondták, „bohóc”?

– Általános iskolában minden szakkörbe beiratkoztam a némettől a biológiáig. Akkoriban az Ózdi Kohászati Művek erősen támogatta a sportokat, én főleg atletizáltam, de kipróbáltam minden mást is. És persze szavaltam, prózamondó versenyekre jártam. Szüleim gyakorló katolikus vallásban neveltek. Ezt ugyan akkoriban Ózdon nem nézték jó szemmel, de most érzem annak a hatását, hogy az egyházi énekek zeneisége, a szentleckék felolvasása mennyire segítenek kiállni az emberek elé. A Biblia nyelvezete elég nehéz, gyermekként pedig még nehezebb volt értelmezni. Egy nagy templomban kellett értelmezhetően beszélnem, úgy, hogy az utolsó padban ülő nénike is értse. A szakmám technikai alapjai, azt hiszem, ekkor alapozódtak meg. Ez a sűrű élet, a sok apró meghatározó mozzanat fonódott össze végül, és így lettem az, aki. Először néprajzszakra jelentkeztem, csak a második helyre írtam be a Színművészetit. Akkor a harmadik rostáig jutottam. Később három ponttal maradtam le, és másodiknak ismét beírtam. Így ment két évig, végül ’92-ben Huszti és Kerényi osztályába fölvettek.

– Friss színészdiplomával vidéken szokták a pályát kezdeni, te viszont a Madách Színházban. Rögvest?

– Nem is rögvest, hanem eggyel korábban. Ruszt József a Madáchban rendezte az Oroszlán télen című darabot, amelybe egy tapasztalatlan, naiv, ám harcos kislány szerepére hívtak. Tanáraim megszavaztatták az osztálytársaimmal, mert a paktum az volt, hogy nem megyünk ki a negyedik év előtt. Ők pedig azt mondták, hogy Ruszt József hívására épeszű színész nem mond nemet. Így kerültem oda, és végül tizenegy évet töltöttem a Madáchban.

– Milyen volt akkoriban ott játszani?

– Még főként prózai színház volt, bár zenés darabok már akkor is voltak. Remek szerepek, nagyszerű társak, és rengeteg tanulás. Csodás évek voltak!

– Akkor kerültél a szinkronba is?

– Nem, azt már a főiskola elején elkezdtem. De ez szomorú történettel indult… Édesapám korábban egy baleset miatt keresőképtelen lett, édesanyám tartott el, nevelt minket, és támogatta a nagyszüleimet. Ám épp ebben az időszakban ő is lebetegedett, kórházba került. Az öcsém gimnazista volt, én főiskolás… Nem volt kenyérkereső ember a családban, pénzt kellett keresnem. Ez most így, utólag nagyon keserűen hangzik, de valójában hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Azóta sem engedek teret az egoizmusomnak, nem mondom, hogy „az én művészi életem”, hogy „hol teljesedhetek ki?”, és így tovább. Ahová hívnak, ott becsülettel megállom a helyem, megteszek minden tőlem telhetőt. Ez nem azt jelenti, hogy arccal a kassza felé állok, a munkára figyelek mindig, ám az ebből befolyt anyagi javakat visszafordítom szeretett családomra.

– Azóta folyamatosan szinkronizálsz?

– Ez életemben a legfolyamatosabb. A szinkron soha nem hagyott cserben, és én sem hagytam cserben az elmúlt tizenhat évben.

– Melyik szinkronszerepedre emlékszel vissza szívesen?

– Nem sorolnám fel azt a rengeteg amerikai, francia és más nemzetiségű, kiváló, híres színésznőt, akit szinkronizáltam. Nem is emelnék ki senkit. Inkább arról beszélnék, mennyi remek szinkronrendezővel és asszisztenssel dolgozhattam. Bárkit felsorolhatnék, akiknek a hangomat adtam, de nem bárki Tomasevics Zorka, Rehorovszky Béla, Juhász Anna… Ne sértődjenek meg, akiket most nem említek! Biztos vagyok benne, hogy az ő munkájuk és tudásuk sokkal nagyobb hatással van a szinkronosok életére, mint a hollywoodi sztárok. Persze, más volt a hőskor, és mása mai helyzet.

– Amikor szinkronizálsz, ugyanúgy beleéled magad a szerepbe, mint a színpadon?

– Más technikát kíván meg. A szinkron nélkülöz sok nonverbális eszközt, csak a hang van. Néha éppen az kell, hogy rezzenéstelen legyél. Ha a szinkronrendező jó és „odapofozgat”, ahová körülbelül a karakter kívánja, akkor a filmen megszülető hang a kettőnk közös munkája lesz. Tudni kell természetesen olykor érzelmet közvetíteni, olykor játékosnak lenni. Sajnos, mára átvettünk sok idegen nyelvből származó hangsúlyt, és feledjük a szép magyar, ereszkedő tónust, és ettől furcsa pozőrség mutatkozik a magyar szinkronban. Ha megpróbálsz ez ellen menni, akkor szólnak: nem elég dinamikus! Pedig ez nem dinamika, hanem a magyarul beszélés kérdése. Az angolszászok éneklése, a spanyolok, olaszok temperamentuma, a franciák furcsa dinamizmusa nem a mienk. De nekünk az a feladatunk, hogy a magyar nyelv sajátosságait figyelembe véve dolgozzunk.

– Mindegy, hogy milyen nyelvről szinkronizálsz?

– A szinkronhoz jó belső ritmusérzék kell. A zenészek dolgoznak így: az egyik hangszer gyorsan üt egy ritmust, miközben neked mást kell játszanod. Így megy a szinkron is: forog a film egy adott ritmusban, miközben neked meg kell találnod a magyar nyelvhez igazodó tempót. Két dinamika megy egyszerre. De egy idő után, ha ráhangolódunk, könnyen megy. Persze, a fordítás is nagyon fontos. Volt, hogy a felvétel alatt nekünk kellett a rendezővel együtt magyarítanunk bizonyos tükörfordításokat vagy más hibákat.

– Színpadi rutin kell a jó szinkronhoz?

– Jó kérdés. Fogalmam sincs. Néha így gondolom, néha úgy. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egyik nem lehet a másik nélkül. Inkább talán jellem- és személyiségfüggő...

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE