Almási Évának tudnia kell harcolni, párnacsatázni

Almási Éva Kossuth-díjas színész tizennyolcévig volt a Madách Színház tagja, de már 1991-ben, amikorez még nem volt szokás, a szabadúszást választotta. Szereti megválogatni, hogy mit vállal el.

– Voltak olyan évek, amikor már-már eltűntél, most pedig azért vannak jó szerepeid. Ez véletlen, vagy olyan a kondíciód, hogy gyakrabban hívnak?

– Ennyi idős korában az embernek muszáj, hogykondíciója legyen. Láttam egy hirdetést, amelyben egy fiatalemberült a vízben, és narancsszörpöt iszogatott. Majd egynagymama iszonyú vágtában gumimatraccal siklott a vízen, és közben itta a narancsitalt. Valószínűleg így vagyok ezzelén is: rájöttem, nem elég csak úgy iszogatni a narancsszörpöt, hanem mindenféle flikk-flakkot is kell hozzá csinálni.

– Rendszeresen tornázol vagyfutsz?

– Vettem futógépet, azonfutok, amíg el nem esem. Feszegetni kell a határokat.

– Az unokád is edzésben tart, hiszen egy házban laktok vele, ha nem is egy lakásban. Állítólag udvarolsz neki.

– Az egyetlen férfi az életemben, akinekmajdnem azt mondom, hogy reménytelenüludvarolok.

– Ez nyilván testmozgással is jár.

– Hát abszolút, főleg mert fiúunoka. Tudnikell harcolni, párnacsatázni. Ez nekem fura, hiszen lányomvan. De egy fiúunoka fizikai leterhelés. Star Warst kell nézni, tudni kell, hogy ki a Yoda, különben baromira lenéz. Persze, számítógépezni is tudni kell, meg kell keresni a Star Wars-legót, de nagyon gyorsan, mert különbenő keresi meg, és eltol a géptől. Muszáj lépést tartania az embernekaz unokájával.

– Már több színésznőtől megkérdeztem: attól, hogy anya lett, bizonyos tekintetben másképp játszik-e, kerülnek-e új színek a palettájára. Az, hogy nagymama lettél, megmutatkozhat-e valamiben a színpadon?

– Attól, hogy nagymama lettem, azt nemtudom, de attól, hogy lányom van, és utána lett egy fiúunokám, sok minden változott. Hiszen én egy lányhoz szoktam. Az embernek a saját nemével különben is más a kapcsolata. Egy fiúunoka sokkal kritikusabb, mindent észrevesz. Arra is figyelek, hogy nem az itthoni szemüvegemben megyekhozzájuk, hanem a kintiben, mert rögtön megjegyzést tesz. Nagyon éles a szeme. Furcsa, amit mondok, de vigyáznia kell az embernek a külsejére. Nem véletlen, hogy egyszer összetéptem az összes rossz fényképet, amit a férjem, BalázsovitsLajos készített rólam.

– Nem mondod komolyan, hogy az unokád miatt jobban vigyázol a külsődre, mint amiatt, hogy színésznő vagy?

– De, de, de! Hidd el ezt nekem!

– És Lajos miatt nem kell vigyáznod a külsődre?

– Lajos miatt? Amúgy az ember vigyáz, mert színésznő, és az a dolga. Nemcsak a lelkével játszik az ember, hanem a testét is karban kell tartania. Ez teljesen természetes, de egész életemben az volt. És az is természetes, hogy ha este játszom, akkor például máshogy eszem. Nem eszemcsülköt, körömpörköltet. A színészet majdnem olyan, mintha sportolók lennénk. Korábban pedig hegedültem… Kilencéves koromtól vagy gyakoroltam, vagy tanultam. Ezt nem panaszképp mondom. De természetes, hogy karbantartommagam. Az is természetes, hogy az ember otthon semhagyja el magát annyira. Azért egy kicsit leereszt. MiutánLajos színész is, rendező is, igazgató is, nem várja el tőlem, hogy itthon hattyúprémes pongyolában és magas sarkúpapucsban flangáljak. Az teljesen természetes, hogyhazajön az ember, és felveszi a joggingot. Az unokámnak semveszem föl a hattyúprémes pongyolát. Ő egy fiatal pasi, és azok olyan szókimondók, ez pedig nekem tetszik. Nincs benne nagyon kímélet, és ez is tetszik. Mást tart karbanbennem egy fiúunoka, mint egy lánygyerek. Ez megváltoztatjaaz ember életét. Hogy a színpadon is így van ez, azt nem hiszem.

– A színpadon most igen végletes figurákatjátszol.A Thália Színházban Az egérfogóban undok, vénszipirtyóvagy, a Pinceszínházban pedig a Lénivagy nemLéniben Hitlerszeretőjeként…

– Szintén egy undok, vén szipirtyó!

– Ebben az esetben azért el kelljátszanod azt a mutatós nőt, aki ugyan már erősen öregszik, de látszik rajta, hogy bombázó volt.

– Igen, igen, de a szerepekbenez engem soha nem érdekelt, mindig a szerepek lelke foglalkoztatott. Speciel Léniben is ez érdekel. Nem tudom, mennyiretudoménazteljátszani, hogy mi zajlott ebben a nőben, hogyképes volt arra, amit tett. Százegy éves koráig élt, tehát volt ideje vezekelni. Filmrendezőként valószínűleg tehetséges volt. Az Olympia című filmje nagyon jól megcsinált náci propagandafilm. Szerintem mániákusan, mindenáron filmet akartrendezni. Ahhoz, hogy eljátsszam, meg kellett mutatnoma kínlódásait, a keserveit, a lelkiismeret-furdalásait is, azt, amikorszámot vetett az életével. Mindig visszatér az álmaiban, hogy a filmje cigány statisztáit elvitték Auschwitzba. Szerintemő tudott erről, de mindenáron filmet akart forgatni. Aza kérdés, hogy az ember annyira mániákus-e, hogy bármi árona mániáját csinálja. Én például nem vagyok ilyen mániákus, azt hiszem.

– Ezért tudtad bevállalni, hogy már 1991-ben, amikor ez még nem volt divat, szabadúszó legyél? Azt mondtadmagadnak: ha netán nem játszol egy ideig, az sem akkorabaj, de te akarod eldönteni, hogy mit vállalsz el?

– Én egy szabadságmániás vagyok. A kínai horoszkóp szerint ló vagyok. Azt megfigyeltem, hogy csinálom, csinálom a dolgom, megvetem a lábam, és nem tudnak annyit ütni rajtam, hogy ne szakítsam el a kötőféket, és ne rohanjakel, mint Houdini, a szabadulóművész, ha úgy érzem, hogy erre van szükségem. Mindenben szabadságmániás vagyok, ez különben egy rossz tulajdonságom. Ennek az árát azértmindig meg is fizettem. Ebből anyagi és erkölcsi veszteségemis volt. Ha az ember egy színháznak a tagja, van egy közönség, amely bizonyos dolgokat meg is bocsát, azt is, ha nem vagy annyira jó, mert ahhoz a színházhoz, közösséghez tartozol. És nekem ebben részem volt tizennyolc évig a Madách Színházban, ezt akkor észre sem vettem.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: DIÓSI IMRE