Thomas Mann A varázshegy című regényének színpadi változata volt az Új Színházban Márta István igazgatása alatt az utolsó nagyszínpadi produkció. Az előadást Szikora János rendezte.

Miután eloltják a nézőtéri lámpákat, nem népesül be rögtön a színpad, hanem felvételrőlMajor Tamás hangján megszólal József Attila Thomas Mannüdvözlése című verse. Azt mondja például lendületes beleérzéssel és egyre dermesztőbb hatással, „Most temettük el szegényKosztolányit/saz emberségen, mint rajta a rák, /nemegyszörny-államiszonyatarág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, /honnanuszulnak ránk új ordas eszmék”. Major erőteljesenokos hangsúlyai szinte húsba vájnak, ez igencsakfeladja a leckét az előadás szereplőinek. Értelemszerűenóriási a várakozás. Mann vaskos regénye, melyből Vera Sturmés Hermann Beil készített színpadi adaptációt, amelyetNádas Péter fordított le magyarra, az elmúlásról, a halálról szól.

Tán nem véletlenül kezdődik úgy az előadás, hogy Sztárek Andrea az elbeszélő szerepébenis egy hullát mosdat rutinos szakértelemmel, és így kezdbele abba a történetbe, amit majd látunk. A helyszín köztudottanegy hegytetőn lévő tüdőszanatórium, ahol a halál nem csupán akkor vendég, ha tényleg lesújt, hanem a tőlevaló félelem vagy éppen a halálvárás, a betegségtudateluralkodása határozza meg a mindennapokat. Az idő szinte tovaszáll, elfolyik. Hónapokról, évekről olyan cinikusan beszél a Hirtling István által alakított orvos, annyira minden mindegymódon, hogy az hátborzongató. A saját feleségétsem tudta meggyógyítani, mintha mást se nagyon akarna, maga is beteg, így aztán előszeretettel növeli a betegségtudatot. Ide kerül a főhős Hans Castorp, akinek kellő egészségtudatavan, csak az unokafivérét jön meglátogatni, de aztán akkora betegségtudata támad, hogy hét évre itt ragad. SchruffMilán kíváncsi, mindenre rácsodálkozó, sok tekintetben végtelenül naiv fiatalembert játszik, és tulajdonképpenilyen marad végig, mintha nem érne férfivá, a tapasztalatok nemkeményítenék meg.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: DIÓSI IMRE