Fontos prózai színész, akinek nem való a magyar operett

Gáspár Sándorról helytálló a Magyar Színházművészeti Lexikon értékelése: „megjelenése, dinamikus, fantáziagazdag egyénisége a színpadi sikereken kívül filmekben is jól érvényesül”. Tartása van, és ez meglátszik, hitelesíti játékát. Gáspár egyszerre őriz alkatában, színészi felfogásában valamit a komédiások, a vurstlibeli mutatványosok világából, az érzékeny, hétköznapi hősökre jellemző drámai kiábrándultságból és a muszáj-Herkulesek öntörvényű életigenléséből, erejéből.

„Gáspár Sándor a játékmester, aki minden léhasága ellenére a darab végén jót cselekszik, azt igazolva, hogy a társadalmi rosszat ellensúlyozhatja az emberi jóság. Bölcs, kiforrott, őszinte a játéka” – írja az egyik kritikus, míg a másik, a legendásan gunyoros szerint „komor a humora”.

Kerüli a csapdahelyzetet

Gáspár Sándor feltűnően régóta biztosan járja a maga útját. Nem akar divatos lenni, mégis voltak idők, amikor kifejezetten trendinek számított bajszos, nyóckeres vagánysága. A Roncsfilmnek miatta is lett kultusza. Egy generáció tanulta meg az általa alakított lepukkant kocsmatölteléktől, hogy a Torino–Roma mindig kétesélyes meccs, ráadásul Szomjas György alkotása oktatófilmnek sem volt utolsó, hisz’ a sörösüveg kupakjának foggal való leválasztásában igazi mestert ismertünk meg benne. Ámbár a Csapd le, csacsi! beszólásai sem voltak kispályásak, legyen elég a „jól látom, jól látom, anyád jön ott lóháton” örökbecsűt megemlíteni, vagy előhozakodni ezzel: „az a te bajod, hogy sokat voltál vidéken…” S ha már a nagy filmes pillanatokra utalunk, hát az Üvegtigris Rókáját sem lehet kihagyni a felsorolásból, aki folyton a grandiózus üzlet után kajtat, de még a csencselés sem megy neki.

Más tónus a Kicsi, de nagyon erős Bogár Pálja vagy a Woyzeck rendőre. Rabló itt, pandúr ott. Csámpi (így ismerik a színházi világban) többé-kevésbé ügyesen lavírozik a skatulyák, a színészi csapdahelyzetek között. Erre bizonyíték, hogy néhány hónapja rá osztották II. Fülöp spanyol király szerepét az Új Színházban. Ugyanott tavaly egy másik fontos szerep is utolérte: jóformán magára vette Adam Trask, az aggódó-szerető édesapa tragikus karakterét Steinbeck Édentől keletre című művében.

Alkotói légkörben

A színpadon az elmúlt három évtizedben jobbára a nem egykönnyen megfejthető, szabálytalan figurákkal mérkőzött, majdnem mindig sikerrel. Csak néhány példa: volt Pyrgopolinices A hetvenkedő katonában, B legény Mrozek Mulatságában, Vencel Schwajda Csodájában, Fedityik a Három nővérben, Popriscsin Az örült naplójában. Az Új Színház mellett javarészt a Katona József Színházban, a Művész Színházban, a Radnótiban, a Komédiumban találták meg a fontos feladatok.

Úgy fest, mindig szerencséje volt, mert rendre alkotói légkörben, a színházzal valamit kezdeni akaró fanatikusokkal hozta össze a sors. Ez a jószerencse megmentette az önismétléstől, a napi rutintól. Habár Gáspár nem is az a minden mindegy típus. Azon kevés színész közé tartozik, akinek elvei vannak. Kimondja, amit gondol, civilben és a színpadon is. Kerüli a manírokat. És igen, néha komor a humora. Nem viccelődik, viszont tud nagyon hangosan, jóízűen röhögni, máskor lehangolódni, leroskadni. Fontos prózai színész, akinek nem való a magyar operett.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZABÓ ZOLTÁN ATTILA, FOTÓ: SIMÁNDI ETELKA