Márton László trilógiája 17 évet várt a hazai ősbemutatóra, és közben aktuálisabb lett, mint a megírásakor

A nagyratörő című drámatrilógia jut az eszünkbe először, amikor Márton László színműírói munkássága jön szóba. A kilencvenes évek elején írt művet elismeréssel fogadta az irodalmi közvélemény, ennek dacára tizenöt évet kellett várni az első rész hazai ősbemutatójára. Mártonnak elment a kedve a színműtől, bár még dédelget drámatervet, közben fordít, regényt, novellát ír.

– Hol fogott meg a színház? Az egyetemen?

– Kétágú gyökérről beszélhetünk. Az egyik Kardos Tiborc, aki Ruszt József tanítványa volt, nekem évfolyamtársam, és az Egyetemi Színpadon rendezett, ahol próbáltam jeleneteket írni. Együtt voltunk katonák, Kardos ott színjátszó csoportot szervezett, én is benne voltam az előadásaiban. A másik gyökér Balassa Péter, aki nagyon közeli barátom lett az egyetemi évek során, ő hívta fel rám a Vígszínház akkori dramaturgja, Radnóti Zsuzsa figyelmét. Zsuzsa szívélyesen fogadott, fantáziát látott a darabjaimban. Ezek voltak a kezdetek.

– Hány darabbal indultál?

– Néggyel vagy öttel. Ebből a korszakból kettő a kilencvenes évek elején eljutott a bemutatóig: Ruszt rendezte meg a Kolibri Pincében A római hullazsinat, avagy a természetellenes ember, Bagó Bertalan pedig az Avvakum című darabomat. Ez volt az első publikációm, 1981-ben jelent meg a régi Mozgó Világban.

– Inspirált, hogy bemutatják?

– Sokat írtam, de nem törődtem sem azzal, hogy megjelenik, sem azzal, hogy bemutatják.

– Honnan merítettél, mi foglalkoztatott?

– Már az egyetemi évek alatt sokat foglalkoztam német barokk költészettel és drámával. Andreas Gryphius sziléziai barokk költő és kortársa, Daniel Casper von Lohenstein darabjai hatottak rám. Szerettem volna lefordítani egyiket-másikat, erre megrendelés híján nem került sor, viszont fordítottam például Franz Grillparzer Urának hű szolgája és Arthur Schnitzler Anatol című darabját. Előbbit Nyíregyházán Salamon-Suba László, utóbbit Szolnokon Paál István rendezésében mutatták be, és bekerült az Európa Kiadónál megjelent Schnitzler-drámakötetbe is.

– Félúton a fordítás és a saját darab között van az adaptáció. Téged megfogott?

– Első időkben egyáltalán nem, de később a Vígszínház megrendelte tőlem Spiró György Az ikszek című regényének adaptációját. Ez lett a Kínkastély.

– Spiró maga is színpadra írta a regényét Az imposztor címmel…

– Igen, de én olyan jelenetet dolgoztam fel, ami nem szerepel a regényben. Spiró meg is hatódott, hiszen még fiatal volt, büszke arra, hogy adaptálják. Ugyanekkor készült Gozsdu Elek Köd című regényének adaptációja, amely Lepkék a kalapon címen ment először a Radnóti Színházban Verebes István, majd a Budapesti Kamaraszínházban Csizmadia Tibor rendezésében. Tény, hogy a következő években szinte csak adaptációkat írtam, ilyen volt a Carmen, amelyet Szolnokon Szikora, és a Mechanikus narancs, amit a kiscelli romtemplomban Csizmadia rendezett.

– Meddig tartott ez a korszakod?

– A kilencvenes évek elejéig, amikor úgy döntöttem, nem folytatom tovább, mert úgy láttam, betesznek az adaptálók skatulyájába, amit nem szerettem volna. Attól kezdve A nagyratörő drámatrilógián dolgoztam.

– Az adaptációkat megrendelésre írtad. És A nagyratörőt?

– Határeset volt. A Kolozsvári Állami Magyar Színház drámapályázatára írtam az első részt, a második és harmadik részre ilyen fajta megrendelés vagy felkérés nem volt.

– Mi volt A nagyratörő alapelképzelése?

– Egy nagy ciklus négy vagy öt részben… Aztán a harmadik résznél láttam, hogy itt a vége.

– Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemről szól. Rövid, de nagyon intenzív életet élt, és ennek a húszas éveiig tartó korszakát dogozod fel az első részben. Honnan jött neked Báthory?

– Nagyon sok 16. századi forrást, monográfiát tanulmányoztam, elevenen előttem volt Báthory Zsigmond alakja. Az első rész az 1594-es év eseményeit mondja el, amikor Báthory nagyon nagy kihívással szembesül, tudniillik megzsarolja a török nagyvezír, és döntenie kell, hogy szót fogad neki, vagy szembe fordul vele, miközben az erdélyi politikai elit masszívan törökbarát. A dráma elmondja, hogy a fiatal fejedelem hogyan számol le velük, és végezteti ki az amúgy kiváló képességű nagyurakat, és hogyan támaszkodik az akkor nagyváradi főkapitány Bocskaira. És azt is, hogy a németbarát vagy császárpárti főurak és felkapaszkodó parvenük, habár gyűlölik egymást, hogyan kénytelenek összefogni részben azért, hogy mentsék a bőrüket, részben pedig azért, hogy magasabb hatalmi pozíciókba kerüljenek.

– Milyen volt a próbafolyamat, milyen az előadás?

– Jó. Több lettem tőle, megerősödve jöttem ki belőle. Az előadás nem volt egyenletes, borzasztó körülmények között dolgoztak a színészek, minden csodálatom az övék! Például nem volt jelmez, nem volt világítás. De mindent összevéve, értékelhető előadást hoztak ki, Bíró József, a címszereplőés Senkálszki Endre, László Gerő kifejezetten jó alakítást nyújtott.

– Mit csinálsz te a próbán? Hozzá kell nyúlni a szöveghez?

– Legutóbb például A nagyratörő egri próbáin több napig ott voltam. Ezt is Csizmadia Tibor rendezte, régi barátság köt össze vele, nagyon megbízom benne. Előfordult, hogy átalakult egy jelenet, át kellett írni, megtettem. Olyan is volt, hogy elment a súgó, és beálltam súgni. Mit ne mondjak, embert próbáló munka, mert nehéz eldönteni, hogy a színész hatásszünetet tart vagy segítségre szorul. Csizmadián kívül szeretem Ruszt és Szikora próbáit, és jó emlékeim vannak Bagó Bertalan próbáiról is.

– Látva több rendezői hozzáállást nem kaptál kedvet a rendezéshez?

– Nem, nem! Nem lennék képes, nem vagyok alkatilag alkalmas rá, hiába vannak ötleteim, nem tudom az akaratomat ráerőltetni, átvinni más emberre. Praktikus oka is van, például nem tudnék világítópróbát tartani, mert elalszom… A személyes okon kívül pedig általánosságban igaz: ha az ember vendég, és nincs olyan hatalma, mint a társulathoz tartozó rendezőnek, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a színészek késsel-villával megeszik.

– És játszani saját darabodban?

– Erre volt eset. A Lepkék a kalapon című darabomban játszottam, nagyon szerettem, jó volt együtt lenni a színészekkel. Borzasztó érdekes volt, de az volt az ára, hogy ameddig ment a darab, egy évadon át, nem tudtam írni. Olyan volt, mintha egy klubba járnék, az ember felvesz valami furcsa maskarát, és különös, a kívülállók számára érthetetlen szertartáson venne részt. Viszont az öltözőben a színészek olyan közvetlenül megmutatkoztak a maguk nyers, emberi mivoltukban, amennyire egy próbafolyamaton soha. És ez íróként nagyon megtérült nekem.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: VÁCZY ANDRÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE