Szalóki Ági nemcsak dalokat tanult a dédmamájától, hanem megtanulta tisztelni és szeretni az elmúlt időt

Családjában mindig otthon volt a komoly- és a népzene. Ötévesen az István, a király című rockoperában éneklő Sebestyén Márta hatására kezdett az erdélyi magyar népzenéhez vonzódni. Sebő Ferenc tanácsáratanult népéneklést Bodza Kláránál. Szalóki Ági 17 éves kora óta énekel rendszeresen színpadon, és amikorteheti, forrásvidékükön gyűjti is a még élő népdalokat.

– Ki vagy mi volt rád hatással gyerekkorodban, hogy a népzene felé fordultál? Volt a családban valaki, aki népdalokat énekelt neked?

– Énekelt nálunk mindenki. Nyolcéves koromiga dédnagymamámmal éltünk, az alföldi Gyomárólvaló Kocsis Etelkával. Kékfestőruhában és papucsbanjárt nyáron. Szívesen ültem a szobájában. Sokat mesélt a családról, régi dolgokról. Nemcsak dalokat, dallamokat tanultam akkoriban, hanem megtanultam tisztelni és szeretni az elmúlt időt. Szüleim ízlése nagyban befolyásolt, de voltbennem egy pluszadag kíváncsiság, ami a népzene feléterelt. Tapasztaljuk, hogy egyes gyerekek a halak, a bolygók, a dinoszauruszok vagy éppenséggel a templomok vagy a robotok iránt érdeklődnek szenvedélyesen már két-hároméves korban. Az effajta gyerekkori hobbikból felnőttkorbanszerencsés esetben hivatás is lehet, ezért érdemes támogatniezekben a gyerekeket, még ha felnőttfejjel nem is értjükkülönös vonzalmuk okát.

– 16 évesen már az Ando Drommal álltálszínpadon. Milyen út vezetett idáig?

– Sok gyakorlás és döntések. Látszólagosvéletlenek. Hiszek az eleve elrendeltetésben. Bizonyos, hogy így kellett legyen, találkoznom kellett velük és mindazokkal, akikkel eddig együtt játszottam. Dolgunk volt egymással.

– Mesélnél az Ökrös együttesben és a Besho Drommal eltöltött évekről?

– 1998 tavaszán, 19 évesen kezdtem énekelnimindkét zenekarban. Még gimnazista voltam, és épp érettségire készültem. Keveset tudtam a minket körülvevővilágról, egy másik, titkos bolygón éltem barátokkal, álmokkal, zenével, könyvekkel körülbástyázva. Kocsmákban, presszókban üldögéltem, szórakozóhelyekre jártam, a Zöldség-gyümölcsbe meg a Picasso Pointba, After Cryingra megSonja és a Sápadtarcúakra, valamint Dresch Mihály-koncertre szertartásosan minden pénteken. Sokat csatangoltam a városban,megfőlega Hármashatárhegyenaz erdőben. Nem tudtam, mitkezdjek magammal, de nem is volt időm ezen gondolkozni, mert jött ez a két zenekar. A Fonó Budai Zeneház voltmindkettő bázisa. Ott próbáltunk. Könnyű volt a kommunikáció, könnyen és szívesen is tanultam. És az sem okozott nagyobbproblémát, hogy a Besh o drom próbái sokszor hajnaligtartottak. Hét fiú mellett nem lehetett kényeskedni. Bírtam. Próba közben néha fociztak a fiúk. Beszálltam. Rögtön az elején öthetes amerikai turnéra indultam az Ökrössel. Akkor ültem először repülőre, és kaptam egykis ízelítőt belőle: Budapest, Frankfurt, New York, San Francisco… Mivel Balogh Kálmánnak és nekem nem találtakhelyet a többiek mellett, kénytelenek voltunk business classon utazni és kaviárt enni. Játszottunk szimfonikusokkalnagy koncerttermekben, tartottunk workshopotegyetemen, énekeltem autista gyerekeknek és megfordultunkvilágzenei fesztiválokon. Aludtunk hajón, barátoknálhálózsákban,és ötcsillagos szállodában is. Több mint fél évet töltöttünk koncertezéssel az USA-ban. Ezalatt naponta átlagosan négy órát utaztunk. Ekkor szoktam hozzá az autózáshoz. Megtanultamülni, enni, olvasni, aludni az autóban. Rengeteget beszélgettünkés nevettünk. Mentünk sivatagon, sziklás vidéken, páfránnyal teli, jó szagú erdőkön át, és megnéztük a Grand Canyont napfelkeltekor. Jacuzziból gyönyörködtünk a Los Angeles-i panorámában, kezünkben koktéllal, fejünk fölött kolibri repkedett... Közben egyetemi előkészítőre kezdtem járni. Eljött a tavasz, felvettek a néprajzszakra, aztán újabb amerikai turné következett, és a Besh o Drommal elindulta klubunk a Tütü Tangóban. Két éven át minden csütörtökönott játszottunk. Hamar híre ment, és annyian tömörültek összeabban a pincében, hogy mindenkiről csorgott a víz. Tomboltunk. Nem volt színpad, a zenekar összemosódott a közönséggel. Cigivel a kezemben sodródtam. Percekig tartott, mire eljutottam a mikrofonhoz. Bocsánatot kértem, és mondtam, hogy most muszáj mennem, mert én jövök. Néha meglepetésszerűenegy részeg kivette a kezemből a mikrofont. Egykis figyelemre vágyott… Emlékszem, Kiss Tibi is lejárt akkoriban. Jancsó Miklós filmjében is szerepeltünk. A nyaratvégigkoncerteztük. Mezítláb táncoltam a színpadon. Nem volt fellépőruhám. Sminkem sem. Semmim nem volt, csak az életem, azott és akkor. Így kezdődött... Sűrű időszak volt. Füstös, szenvedélyesés szerelmes. Barátokra, családra nem sok időm maradt, az egyetemet is otthagytam. Gyakran elaludtam az órákon, vagy elkéstem. Választanom kellett. Akkor mindent felrúgtam, hogy énekelhessek.

– Ha jól tudom, népdalokat is gyűjtesz. Merre jártál már, és mit tapasztaltál: őrzik még a hagyományokat a kis falvakbanaz emberek?

– Gyimes, Moldva, Kalotaszeg több falvában, a MezőségenPalatkán, Visában, Búzában, Ördöngösfüzesen és Magyarszováton jártam. Az utóbbin több mintegy hónapot töltöttem. Az ott élő magyarok és az unitáriusközösségéletébe nyerhettem bepillantást. SzállásadómZsigmond János és Zsuzsánna, Csete Sándor és Erzsébet volt. Náluk laktam, segíthettem a napi teendők elvégzésében, de meg kell mondjam, nyomukba sem érhetek. Kitartásuk, precíz munkavégzésük, kimeríthetetlen energiájuk, örök jókedvük és szerénységük példaértékű számomra. A hagyományokőrzését fontosnak tartják, és ennek kulcsa az idő megszentelése. Nem fecsérlik az energiát fölösleges dologra. Hisz azzal felborítanák azt a rendet, amelyet szüleiktőlés azok szüleitől megörököltek. Minden cselekvésüket szellemhatja át. Ezért tudnak munka közben mosolyogni, mesélni, énekelni. Akik így élnek ott, ma már 70-80 évesek. Közbena falusi lakodalmak vonós zenekarait városi éttermekfelfogadott muzsikusai váltják föl. Szintetizátor, szaxofonszól. A táncok, az énekek elkopnak. Rég nincs táncház, fonóház. Így érthető, hogy egyre kevesebb, akinek ereje, kedve van a karácsonyi betlehemezéshez. A lábak nem bírják a fagyottföldúton a csúszkálást, a szemek gyöngülnek, a kivilágítatlan utakon bizonytalan a járás. A templomok még zengenekaz öregek szép énekétől és a nőnapi ünnepségen órákhosszat énekelnek és rikoltoznak jókedvűen az asszonyok. Jánosbácsi énekszóra perdül táncra Zsuzsikával. Ötven éve házasok. Folytatják-e az unokák? Talán igen. Aki folytatja, tudatoshagyományőrző kell legyen. Gyűjtőutam eredményeként negyvenórányi felvett hang- és képanyagom van, amelyet átadtama Hagyományok Házának. Elkészült továbbá harmincháromvideoklip, amelyek 2010 áprilisától megtalálhatók a Youtube-on is.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: ZOLTÁN TAMÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE