Miller Zoltán: Kell, hogy az ember megélje az álmait

Óriási barna szemeiből béke sugárzik. Nyugodt, miközben állandóan töri a fejét, agyal, tervez, álmokat sző. Mélységesen hisz abban, amit csinál. Miller Zoltán az Emberek zenekar felélesztése mellett a számára örök szerelmet jelentő színházat sem hanyagolja.

– A tavaly hatalmas sikert aratott Emberek-koncert után gondoltátok volna, hogy a múltidézésnek idén is lesz folytatása?

– A közönség szeretete abszolút motivált minket abban, hogya sikeres koncertet megint megrendezzük. Nem gondolom, hogy mostantól minden évben színpadra állunk, de úgy látom, szerencsésen alakultak a dolgaink. Pár hónappal ezelőtt Vona Tiborral, a Ram Colosseum ügyvezető igazgatójával leültük beszélgetni, és szóba került a koncert lehetősége. Mindenkinek annyira tetszett az ötlet, hogy eldőlt a folytatás. Így aztán a Ram Colosseum támogatásával, tulajdonképpen közösen hozzuk létre az Emberek-koncertet májusban.

– A siker titka talán abban keresendő, hogy a kilencvenes években olyan egyedülálló stílust sikerült meghonosítanotok, amelynek nincs követője.

– Nem hiszek a véletlenekben. Egyszerűen a sors azt akarta, hogy találkozzunk Berkes Gáborral és Valla Attilával. Idővel pedig olyan kohézió alakult ki köztünk, ami nagyon ritka ebben a világban. Emlékszem, már az első szerzeményekis nagyon feküdtek nekem. Mintha csak nekem írták volna őket. A klasszikussá vált Mama és a Száz út című számok ugyanis Malek Andreának készültek, de végül rajtam keresztül szólaltakmeg. Aztán felállt ez a hármas egység, és ontottuk magunkból a dalokat. Az önmagábanis egyedi mondanivalójú zenéhez teljesen összhangban lévő szöveg társult. Tökéletesenkiegészítettük egymást. Mindig őszintén, belülről fakadóan szóltunk a közönséghez.

– Szép lassan mégis megszűnt a közös munka...

– Annyira különböző irányba kezdett mozogni az életünk, amibe már nehezen fért bele az Emberek. Persze, folyamatosan próbálkoztunk. Gábor írtdalokat, Attila csodás szövegeket álmodott, de valami miatt nem éreztük az indíttatást, amilehetővé tette volna, hogy a korábbi színvonalon működjön tovább a zenekar. Készítettünk háromlemezt, és egy csodás pályaív után egy időre lezártuk a történetet. De most új erőre kapvafolytatjuk, amit abbahagytunk. Lassan elkészül az új Emberek-dal is.

– Valami személyes mondanivaló forrt még benned, hiszensaját lemezzel is jelentkeztél...

– Erős belső motiváció hajtott afelé, hogy elkészítsem a Fehér és fekete című albumot. Egyszerűen csak szerettem volna megmutatni magamat. Megnyitottam a lelkem kapuját, és megosztottam minden érzésemet a közönséggel. Dalokbaágyaztam az évek során megélt élményeimet és a soha nem múló életszeretetemet.

– Ugorjunk vissza egy kicsit az időben! Operaénekes család sarjaként, gondolom, nem volt nehéz a kérdés, hogy merre veszed az irányt...

– Rockénekes akartam lenni, mint minden tizenéves a gimnáziumiévek alatt. Az érettségi után nem volt kedvem a továbbtanuláshoz. Úgy éreztem magam, mint Jean Valjean, aki kiszabadul börtönéből. A jegyeim sem voltak annyira fényesek, hogy felsőfokú intézménybe menjek tovább. Végül édesanyám unszolására jelentkeztema Gór Nagy Mária Színitanodába. Ott valami különleges dolog történt velem, mert egyszerűenbeleszerettem a színházba.

– Melyik színpadra vitt darabra emlékszel vissza szívesen?

– 1993-ban állítottuk színpadra a Grease című musicalt, ami óriási sikerrel ment az Arany János Színházban, a mostani Új Színházban. Tizenkilencévesen szinte rám szabták a figurát. Érdekes volt eljátszani a saját korosztályom életét és világát. Őrületes sikere volt a darabnak, amit később átvittünk a Tháliába, majd a Stefánia Palotába. Végül az egész színitanoda leköltözött Székesfehérvárra.

– Nem jutott eszedbe, hogy ezek után csak nekilódulsz a Színművészetinek?

– Megfordult a fejemben, de ezek a kitörési hullámok egyszinten mindig megragadtak. Amikor elhatároztam, hogy jó, akkor nekivágok, mindig jött egy telefon, és kaptam egy újabb szerepet. Ráadásul mindent, amit addig sikerült felépítenem, törölhettem volna ki az életemből. A színház mellett szinkronizálni kezdtem, majdjött a Szomszédok című tévéfilmsorozat.

– A prózai szerepek után mekkora váltást jelentett, hogy a musical műfajában kezdtél kalandozni?

– Érdekes törvényszerűség, hogy egy magyar musicalszínésznekelőször külföldre kell mennie ahhoz, hogy felfedezzék. Valahogy velem is így történt. Németországba hívtak, Duisburgban a Nyomorultakban közel egy évadon keresztülalakítottam Enjolras szerepét. Előtte házasodtam össze Ullmann Mónikával, és születettegy kisfiunk. Amikor megkérdezték, kint maradok-e még egy évadot, akkor inkábba családot választottam. Hazajöttem, de már nem tudtuk a régi életünket egységbentartani. Elváltunk.

– Nem hiányzott soha a társulati lét?

– Alapvetően csapatjátékos vagyok. Nyilván ezért szerettem a Gór Nagy Mária Színitanodát, de később a soproni Petőfi Színházban Mikó István vezetőségealatt is valami hasonló bizsergést éreztem. A Madách Színházra pedig mindig anyaszínházkénttekintettem, annak ellenére, hogy soha sem voltam a társulat tagja. Később aztán megismerkedtem a József Attila Színház színművészeivel, akiket valami nagyon erős köteléktartott össze. Emlékszem, az volt az a hely, ahol baromi jó hangulat uralkodott. Egy idő utánszerettek volna leszerződtetni, de nem éltem a lehetőséggel. A szabadság számomra mindennélfontosabb volt. Saját magam akartam eldönteni, hogy hol, mikor és mennyit játszom. Ezért vagyok szabadúszó mind a mai napig.

– Játszottál többek közöttaz Evitában, a Nyomorultakban, a West Side Storyban, az 56 csepp vérben, mégis Az Operaházfantomját tartod életed egyik legnagyobb alakításának.

– Azt gondolom, ebben a szerepben tudtam leginkább megmutatnimagam. Az álarc mögé bújva sokkal könnyebben tudtam az érzéseimet kifejezni...

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE