Miller Lajos, hazai és külföldi operaházak ünnepelt sztárja ma egy mátraaljai falu kulturális életében vesz részt

Miller Lajos Kossuth-díjas operaénekes a világ 24 országának 74 operaházában lépett fel. Köztük a legrangosabbakban is, a milánói Scalában, a New York-i Metropolitan Operában. Jelenleg egy mátraaljai faluban, Markazon él, ahol zeneklubot, templomi koncerteket szervez.

– Meglehetősen szép anekdota, de igaz is, hogy revolver esztergályos voltál, és a munkatársaiddal három napra elmentetek Szilvásváradra egy gyári kirándulásra. Ott egyfolytában danolásztatok, és csak te nem rekedtél be. Ekkor jöttél rá, hogy kiváló hangod van, és utána kezdtél énekelni tanulni?

– Pontosan így történt. De nehogy valaki félreértse, a revolver esztergályozás nem fegyverkészítés. Ez egy félautomata esztergapad, amelyet nagy szériákra találtak ki. Bizonyos dolgok előre be vannak állítva rajta.

– Hogyan lettél esztergályos? Eredetileg nem sportolónak készültél?

– Az csak szerettem volna lenni, de nem valósult meg az álom, mert szegény jó atyám Sümegen tagja volt a Forradalmi Bizottságnak1956-ban. Őt leültették, engem pedig az összes felsőoktatási intézménytől eltiltottak. Így nem mehettem a Testnevelési Főiskolára, de szerencsére volt egy budapesti rokonunk. Feljöttem hozzá, és gyárban helyezkedtem el. Később az elektroműszerész szakmátis kitanultam.  Szilvásváradra már ezekkel a munkatársaimmal kirándultam. A sportnakpedig azért lőttek, mert az atlétikai pályán – a Honvédba voltam leigazolva – összeszedtemegy bokasérülést. És Szilvásváradon tényleg az egyik munkatársam, egy szerszámkészítőfigyelt fel rám. „Már mindenkinek elment a hangja, te meg még mindig bírod. Tanulsz énekelni?” – kérdezte. Mondtam, hogy nem, erre azt válaszolta, hogy szerinte érdemes lenne. Posszert Emília, aki a drezdai operának volt a mezzoszopránja, lett az énektanárom. Többek között Simándy József is nála tanult. Édesanyám, miután megtudta, hogyilyen ambícióim vannak, írt nekem egy levelet, hogy olvasta az újságban: a Zeneakadémiáramindenféle előképzettség nélkül meghallgatást hirdetnek. Elmentem rá. Ötszázan voltunk, heten jutottunk tovább.

– Egy operaénekes pályája viszonylag rövid. Nem érzed elvesztegetett időnek a melóséveket? Vagy tapasztalatban jelentettek annyit, hogy színészi szempontból felhasználhatók, kamatoztathatók voltak?

– Az utóbbi az igaz. Egyszerű emberekközé kerültem, akik szerettek, és én is szerettem őket. A mai napig örülök, hogy egy ilyenközegben voltam. Emberséget tanultam tőlük. Apám állatorvos volt, sokszor elvitt magával, és láttam, milyen jól tudott bánni az emberekkel. Nagyon közel volt hozzájuk.

– Az opera világához viszont már nemszokhattál hozzá. A főiskola után rögtön bekerültél az Operaházba, amit gúnyosan nem véletlenülneveznek Viperaháznak is.

– Úgy érzem, bennem volt az a születettintelligencia, amivel mindent tudtam kezelni. Az alkalmazkodókészségem talán kicsitjobb, mint másoknak.

– Mégis azt nyilatkoztad, hogy valószínűlegnem bocsátották meg neked itthon, hogy olyan sok sikered volt külföldön.

– Sokirigy van a pályán. Ez természetes. Tudomásul vettem, és nagyon sajnáltam azokat, akikbenén rossz érzéseket keltettem.

– Állítólagazért is vettél részt annyi külföldi versenyen, amelyek közül többet meg is nyertél, mert itthonnem foglalkoztattak halálra.

– Hát,ezt azért nem mondanám. A sport szeretete megtanított arra, hogy tudjam, mennyit érek, szerettema megmérettetést. Végül is az is szerencsés volt, hogy nem tömtek rögtön olyan szerepekkel, amelyek akkor még nem voltak nekem valók. Pályám során legalább száz szerepet, koncertet énekeltem. Akkor azért még hozzáértő szakemberek voltak a színházban: nagyszerűemberek, kiváló muzsikusok a világban szerzett tapasztalatokkal. Sokat tanultam tőlük. Ez ma is lehetne így, de úgy látom, nem így van.

– Igen hamar kikerültél Olaszországba, igen hamar énekeltél a milánói Scalában is.

– Óriásisegítségemre volt Failoni Nellyke, a nagy karmesternek a felesége. Neki köszönhetemaz olaszországi pályafutásomat. A trevisói Toti dal Monte és a párizsi Faure énekversenyekelső díjai megnyitották előttem a világ operaszínpadait. A lehetőséget persze sokan megkapják, de engem, miután megkaptam a lehetőséget, sokszor vissza is hívtak.

– A hangodvagy a kiállásod volt olyan jó, hogy nemzetközi karriert fussál be?

– Azt hiszem, hogy mindent együtt kell nézni. Mindenképpen kell színpadra termettség és hozzá szép hang, de nem mindegy, hogy nézel ki, milyen a kisugárzásod. Gyakran hallok igen jó énekeseket, miközben azt veszem észre, hogy szinte semmi nem történik azon a nyavalyás színpadon. Nem elég a szép hang.

– Te szerettél játszani, nem voltál a súgólyuk elé beálló énekes.

– Hát,én nem. Mindig tettem a magam dolgát, és mindig nagyon felkészültem. Maximálisan megtettemmindent azért, hogy megálljam a helyem, és erre nem is annyira a budapesti Operaházbantanítottak meg, inkább a külföldi színpadokon.

– Soha nem féltél attól, hogy valami nem jön össze?

– Félninem féltem, de drukkos voltam. És erre szükség is volt, mert azt tapasztaltam, hogy ez a koncentrációtcsak segíti. Volt olyan előadás, amikor nem drukkoltam, és nem azt mondom, hogy az katasztrófába fulladt, de hogy valami hibát csináltam, az biztos. Az egészséges és normálisdrukk hozzátartozik a pályához.

– Egy operaénekest ma már nem ismernek úgy, mint egy celebet. Te az ismertebbek közé tartoztál, mert énekeltél musicalt, operettet, táncdalt. De most már, ha végigsétálsz a Váci utcán, nem biztos, hogy megfordulnak utánad, hogy „Jé, itt a Miller Lajos!”

– Érdekesmódon még mindig előfordul, hogy megállítanak azzal, hogy „Nem a Miller Lajos, az operaénekes?” Biztos, hogy nem örvendek olyan népszerűségnek, mint egy celeb, de azok, akik engemhúsz-harminc évvel ezelőtt ismertek, még ma is megismernek, és az, amit letettemaz asztalra, hosszabb életű is. Nekem megadatott, hogy 24 országban és 74 operaházbanfelléphettem. Ez a korszak lezárult. Tudomásul vettem, és most egészen más életet folytatok.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: DIÓSI IMRE