Hargitai Iván fontosnak tartja, hogy a darabok családias légkörben készüljenek el a bemutatóra

Pár hete egy közismert színésznővel futottam össze, akinek különös fény gyulladt a szemében, amikor elmeséltem neki, hogy Hargitai Ivánnal fogok találkozni. A legtöbb színész ugyanis imádja a különös látásmóddal, családias légkörben szabadon alkotó rendezőt, aki nemsokára a 19. század legnagyobb színpadialakjáról, az isteni Sarah Bernhardtról és titkáról lebbenti fel a fátylat.

– Azt vallja, hogy a jó színházi produkcióolyan, mint a gyónás: ha a néző részt vesz benne, akkor önmagát is jobban megismeri, és talán a saját problémáira is megoldást talál. A jelenlegi kulturális helyzetben erre mennyilehetőség kínálkozik?

– Azt gondolom, hogy valamennyire természetesen formálódik a körülöttünk lévő világ, és ennek megfelelően alakulnak a színházbanbemutatásra kerülő darabok is. Nyilván az utóbbi időben érezhető némi felhígulás, de ezzela változással nem szabad lépést tartanunk. A világtörténelemben is voltak jobb és rosszabbidőszakok. Most egy nehéz időszakot él meg a színházi világ.

– Mi lenne a megoldás?

– Talán az lenne a legfontosabb dolog, hogy az embereknek legyen idejük és pénzük színházba járni. Legyen megfelelő büdzséarra, hogy a művészek, a rendezők jó darabokat álmodhassanak színre. Azt gondolom, hogy ebben az értékválságos időszakban nagyon nehezen várhatunk el bármiféle változást. Pedig vannak dolgok, amiket meg kell adni az emberi léleknek és a szellemnek, mert különben rosszul működik. Többek között erre való a kultúra és a színház is.

– Mennyire fontos, hogy a darabok a társadalmi problémákra is rávilágítsanak?

– Sokszor mondják, hogy a nézők csakszórakozni járnak a színházba, de ez nem igaz. Mindenkit érdekel, befolyásol, kíváncsivátesz a társadalom helyzete és az arról való beszéd. Ezek a problémák tehát óhatatlanul becsoroghatnaka színház falai közé. A művészet sajátosságaviszont, hogy sokkal árnyaltabbanfejezi ki a jó és a rossz közötti különbséget. Ha a színházelkezdene egyik vagy másikoldal mellett állást foglalni, azt gondolom, egy idő után unalmassáválna. A jogalkotó ugyanis húzhat éles határvonalakat, a művészet viszont soha.

– A 19.században Sarah Bernhardt zseniális színésznő volt, akit a pályatársak szentszörnyetegkéntemlegettek. Az ő életét jeleníti meg Az isteni Sarah című darab, amelynekutolsó simításaináltartanak. Mi a drámai mű legfőbb mondanivalója?

– Egy küzdelmesidőszakon vagyunk túl. Nagyon érzékeny fázishoz érkeztünk. Miközben első hallásraegy szórakozató darabra gondolunk, ez sokkal inkább egy drámához közelítő mű. Az idősebb színésznő visszaemlékezéseit élhetjük meg, aki tulajdonképpen kergetőzik a halállal. A drámai rész ott csúcsosodik ki, amikor a színésznő szeretne még pár dolgot megélni, átélni, de nem tudja, mennyi ideje marad erre. Titkárához, akit Gálffi László alakít, nagyon mély érzelmek fűzik, a férfi viszont nagyon nehezen tud együtt lélegezni és élni az önmagátfelemésztő, rendkívül intenzív életet élő nővel. Hihetetlen erők mozdulnak majd meg a színpadon, miközben a lelki vívódás minden gyötrelmét átélhetjük.

– Egy nagy ugrással térjünk vissza a pályája elejéhez, méghozzá Debrecenhez, ahonnan indult!

– Annyiigaz, hogy Debrecenben születtem, és középiskolás koromig ott éltem. Gyerekként statisztáltama Csokonai Színházban, volt egy gyerek színjátszókör, amelynek tagja voltam. Ez az élményalapvetően meghatározta a színházhoz való ragaszkodásomat. Lenyűgözött, hogy azember hirtelen hogyan tud átalakulni és egészen új személyiséget felvenni a színen. Nagy varázslatnaktűnt ez a világ, amiben mindenképpen szerettem volna részt venni. Mondjuk, akkor még színésznek készültem.

– Mi változtattameg az elhatározását?

– A sorsvalahogy úgy alakította az életemet, hogy a színészet helyett a jog nagyobb hangsúly kapott. Így beiratkoztam a jogi karra Szegeden. Már rögtön az első félévben kiderült, hogy valami hiányzik az életemből, ezért az egyetemi évfolyamtársaimmal újságot szerkesztettünk, darabot írtunk, filmeztünk. A színházi világ iránt érzett csodálatom nem enyhült. Ekkor döntöttemúgy, hogy elmegyek a zalaszentgróti nyári táborba, ahol elsősorban színházzal foglalkozhatok. Ott folyton jeleneteket rendeztünk, és nyilván idővel kellett valaki, aki vállalta az irányító szerepet. Engem ekkor kezdett el igazán érdekelni a rendezés. Ráadásul ott találkoztam először Ascher Tamással, akinek lenyűgözött a személyisége. Tudtam, hogy hasonló útra szeretnék lépni, mint ő.

– A jog után egyenes út vezetett a Színművészetire?

– A negyedévesszigorlataim közben úgy döntöttem, hogy felvételizema Színművészeti Főiskolára. Rendező szakra adtambe a papírjaimat, és nagy meglepetésemre azonnal felvettek. Közben szép lassan a jogikaron is államvizsgáztam.

– Több évig a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett. Hogyan emlékszik vissza erre a termékeny időszakra?

– Az első időszak rendkívül izgalmasanés mozgalmasan telt. Idővel egyre jobban megismertük egymást, tisztában voltunkegymás kvalitásaival, képességeivel. A rendszeres együttdolgozás, -gondolkozás pedigösszecsiszolt minket. Egy idő után persze, mint minden kapcsolat, elfáradt ez a közös alkotás, ésnem tudtunkmegújulni. Ennek ellenére fantasztikus darabokat rendezhettem, többek közötta Cyranót, a Hamletet, a Rómeó és Júliát, a Három nővért, az Olivert, a Veszedelmes viszonyokat és még sorolhatnám.

– Ezt követően egykori osztályfőnöke, Székely Gáborhívta az Új Színházhoz. Rögtön igent mondott?

– Nagyon jólesett tőle ez a mérhetetlenül nagy bizalom. Persze, hogy azonnal rábólintottam a felkérésre. Erős hatással volt rám mind a szakmai, mind a morális hozzáállása, amit a színházban képviselt. Néha úgy éreztem, hogy az a tanulási folyamat, amit nála kezdtem el, az a színházban is folytatódhat. Így indult a pályám.

– Hogyan éltemeg a leváltását?

– Nem túl hosszúpályafutásom alatt már öt vagy hat igazgatóváltást megéltem, de egyik sem fájt annyira, mint az. Évekig nem mentem az Új Színházba, még előadást sem néztem. Aztán ahogy az embertsodorja az élet, és változnak körülötte a dolgok, nyilván meggondolja magát. Márta István felkérése ugyanis meglehetősen szíven ütött. Nagyon imponált, hogy Závada Pál Bethlen címűdarabjához nyúlhatok, és országosan elismert színészekkel alkothatok.

– Azt olvastam, hogy hosszú ideig tartott, mire megtalálta a mű színpadra állításának megfelelő formáját.

– A nehézségetaz okozta, hogy a Závada által megálmodott kart az előadás szerves részeként kellett színpadravinnem. A történetsem volt egyszerű, ráadásul jó pár olyan színésszel kellett együttdolgoznom, akivel akkor találkoztamelőször. Még ha működik is a kölcsönös empátia, hosszúidő, mire egy színész és egy rendező egymásra hangolódik. A végeredményt viszont nagyon szerettem, és szerették a nézőkis.

– Mikor találtak egymásra Závada Pállal?

– Ezzel a felkéréssel indult minden. Nekem nagyon tetszik, hogy prózaíróként különös érzéke van a színházhoz. Ez egy adottság, ami abszolút nem tanulható. A Bethlen című darabnál is úgy látta, hogy kell egy kar, ami egészenújfajta érzetet ad a műnek. Aztán valahogy jöttek maguktól a közös munkák. Szóba kerülta Jadviga párnájának megrendezése. Először az Új Színházra esett a választás, majd az igazgatóváltás miatt Orlai Tibor vállalta, hogy ezt a nem éppen könnyű és furcsa módon népszerűdarabot bemutatja.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE