Vukán György számára ismeretlen az alkotói válság

Sokat megélt, töprengő zeneszerző, zongoraművész, fogorvos, feltaláló, aki olyan szerényen él közöttünk, mintha nem is Európa egyik legsokoldalúbbzenésze volna. Lenyűgöző virtuóz, akinek közel százharminc filmzenét, valamint operát, balettet és versenyművet köszönhetünk. Vukán Györgyöt kivételes stílusgazdagságú munkájáért a nemzeti ünnep alkalmából, március 14-én Kossuth-díjjal tüntették ki.

– Berkes Gabival közös albumon dolgoztak, és fantasztikus produkció keretében mutattak be. Mikor találtak egymásra?

– Gabit kislány kora óta ismerem. Annak idejénmegkért, hogy ének szempontjából foglalkozzak vele. Közel tizenöt évig tanítottama jazz tanszakon, amit tudtam, átadtam neki. Közben külföldön is megfordult, majd váratlanulfelhívott telefonon, hogy szeretne egy lemezt csinálni. Elkezdtem írni, és megszületett. A bemutató koncerten az „angyali hang” mellett Balázs Elemérrel, Lakatos Pecek Krisztiánnalés Kutik Rezsővel álltunk a Kiscelli Múzeum koncerttermének színpadán.

– Gondolom, nem véletlenül találkoztunk a törzshelyén, ahol közel tíz éve minden hétfőn hallhatjuk a játékát.

– Annak idején még Berkes Balázs kérdeztemeg, nincs-e kedvem itt játszani. Volt, hiszen közel ötven éve zenélünk együtt. Gondoltam, úgyis a közelben lakom, lemegyek, és biztos lesz ott pár ismerős arc. Így is lett. Néha elbeszélgetünk, jól érezzük magunkat. Szeretem, ha az emberek nyitottak, fogékonyak. A zene élő, és az érzelmek szintjén hat. A művészethez igazából nem kell érteni, azt érezni kell!

– Berkes Balázzsal való találkozásuk sorsszerűvolt?

– 1962-ben nyitotta meg kapuit a dzsessz előtt Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky út és az Alkotmány utca sarkán az egykori Dália eszpresszó, amely nyilvános szórakozóhely volt, ám a KISZ, azaz a Kommunista Ifjúsági Szövetségfelügyelete alatt állt. Annak, hogy a dzsessz felé nyitott, nagyon örültünk a zenésztársaimmal, hiszen a két fal közül kilépve végre valahol „szabadon” játszhattunk. Egyszer felmentema pódiumra, Balázs mellém állt, rám nézett, és eljátszottunk egy számot. Azóta együtt zenélünk. Mennyire volt sorsszerű ez a találkozás? Nem tudom. Rengeteg díjat nyertünk, és bármilyenformációban dolgoztunk eddig együtt, sikeresek voltunk. Huszonhárom éve alkotunktriót Balázzsal és Balázs Elemérrel, a Creative Artot. Így szórakoztatjuk az embereket. Éppmost hívtak Győrbe, ahol egy nagy koncertet adunk.

– Két évvel ezelőtt ugyanezen a néven alapítottameg a Creative Art-díjat. Honnan jött az ötlet?

– Huszonöt évvel ezelőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy a zene eredeti egyensúlyviszonyainak helyreállítása érdekébendíjat alapítok. A verseny egyedisége és különlegessége az, hogy egy borítékból kihúzotthárom hangból kell azonnal megformált darabot improvizálni, tetszőleges stílusban, zongorán. Az elismeréssel elsősorban az volt a célom, hogy felhívjam a figyelmet a kreativitásszükségességére, segítsem a rögtönzés fontosságának becsületét, és inspiráljam a felélesztését, hiszen ez valamikor alapja volt a zenei létnek. Sajnos, főként a 20. századbana zene kettészakadt zeneszerzőkre és előadókra, ami – kétségtelen előnyei ellenére – háttérbeszorította a kreatív embert, aki egyszemélyben szerző és előadó is. Mert a zenész elsősorbanattól zenész, hogy a saját gondolatait játssza. Azt mondják, ez nehéz. Nyilván, hiszen ezérthatalmas dolog a művészet.

– Mindig azt mondja, hogy ami fontos dologtörtént az életében, azt tulajdonképpen nem akarta, csak valahogy úgy alakult...

– Most gondoljon bele: ha három-négyéveskoromban nem ragad meg bennem egy dal, amit a menetelő katonák éneke után kezdtem el játszani váratlanul a zongorán, ki tudja, mikor derült volna ki, hogy abszolút hallásom és érzékemvan a zenéhez. Édesanyám viszont ezt meghallva azonnal eldobta a partvist, éselcibálta kőszegi kántorhoz. Gyakorolni nem szerettem, mert túl gyorsan tanultam. AztánSzombathelyre jártam egy másik tanárhoz. Anyám aztán egyszer kiszúrta, hogy nem ismerem a kottát, pedig már három éve tanulok. Gyakorlás közben ugyanis ismét ugyanazona helyen rossz hangot játszottam. Ekkor rámutatott a hangra, és be kellett vallanomneki, hogy én, sajnos, nem tudok kottát olvasni. Fülön fogott, és bevitt a tanáromhoz, hogy számon kérje a tudatlanságomat. Beszéltek egy keveset, majd békésen távoztunk.

– Soha nem izgatta, milyen párbeszéd zajlott le köztük?

– Érdekes történet, mert közel negyven évvel később Philadelphiábanvolt egy szóló koncertem. A második darab után felugrottvalaki a harmadik sorban: „Gyurikám!” A tanárom volt. Nem bírta kivárni a végét. A szünetben átölelt, és elmesélte a régi történetet. „Mondtam anyádnak: tisztában vagyok vele, hogy nem ismered a kottát, és nyugtatgattam, majd megtanulod. De őt folyamatosan csak az izgatta, hogy akkor honnan tudod a darabokat. Elmondtam neki, hogy előtte mindig lejátszom neked…” Ha a mostanifejemmel belegondolok, nem is tudom, hogy a fenébe csináltam.

– Mikor között házasságot a dzsesszel?

– A dzsessz felé a szabadságvágyam vitt. Talán akkor kezdődött, amikor gyerekként a gyakorlás végén a jutalmat az jelentette, ha eljátszhattam egy darabotbelülről fakadóan, szabad felfogásban. Rövidhullámon hallgattam a Music USA éjszakaiműsorait. Egy szobánk volt, apám már alig várta, hogy kikapcsoljam a rádiót, mert aludni szeretett volna. Nekem meg reggelig meg kellett jegyeznem a dallamot, mert addig nem játszhattamle. Ilyen körülmények között tanultam. Pár hónapja beszélgettünk a pályatárásaimmal, akikkel rájöttük, hogy valójában ők is hasonlóan képezték magunkat. SzakcsiLakatos Bélával már tanítottunk a jazz tanszakon, amikor az órák szünetében arról társalogtunk, hogy hogyan kell a bal kezet használni. Tanítás közben néha azon gondolkozom, hogy ezek a mai fiatalok szerintem nem is tudják, milyen könnyű helyzetben vannak. Készenkapnak mindent.

– Akkoriban még az utazás is nehézkesen ment. Mégis 1964-ben a nyugat-berlini fesztiválon Pege Aladárral trióban Miles Davis mellett taroltak.

– Állandóan a Vörösmarty téren várakoztunk, és idegeskedtünk, hogy megkapjuk-e az engedélyt az utazásra. Volt olyan is, hogy becsomagolt bőrönddel kellett hazafordulnom. Nekem olyan volt, mint egy álom, amikor 1964-ben Pege Aladárraltrióban léptünk fel a nyugat-berlini fesztiválon. Ott álltam Miles Davis, Dave Brubeck és mások közelében, és nem akartam elhinni. Tény, hogy nagyon nagy sikerünk volt, amit elsősorbanAladárnak köszönhettünk, aki olyan tempóban játszott, hogy nem lehetett figyelmenkívül hagyni. Ma már több mint hatvan éve vagyok a pályán, évi százvalahány fellépéssel, bejártam a világot, a legjobbakkal játszhattam.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy külföldön próbál szerencsét?

– Két nagyon komolylehetőséget kaptam az élettől. Akkor alakult meg a később világhírű big band, amelynek impresszáriója egy szicíliai maffiózó volt. Még MilesDavis is előre köszönt neki. Azt akarta, hogy maradjak ebben a big bandben. Én lehettem volna tulajdonképpen Francy Bola. Akkor épült a házam, és mondtam neki, hogy ki kell fizetnem. Azt mondta, azt is elintézzük, csak maradjak velük. Reggel korán hazajöttem, mert nem akartam vele többet találkozni. De nem bántam meg a dolgot. Mit mondjak még? Szeretemezt az országot, itt nőttem fel...

– Hogyan került a filmzeneszerzők közé?

– Az egész úgy kezdődött, hogy bejártam a Színművészetibe, mertnagyon szerelmes voltam egy színésznőbe. Aztán elkezdtem zenei kísérőként haknizni a színművészetisekkel, majd szólistaként, és filmzenékhez zongoráztam. Így figyelt fel rám BacsóPéter, neki köszönhetem az első filmzene-megbízásomat. Ez A tanú volt. Azóta közel százharmincfilmet lenyomtam. Nagyon sok volt.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE