Az Arabella című Richard Strauss-operát Bereményi Géza rendezésében a Magyar Állami Operaházban mutatták be, ahol 1934 óta nem játszották. Szenvedélyes, romantikus dallamai most is sikerre vitték a művet.

„Meg kell érni hetven esztendőt, hogy az ember felismerje, legnagyobb ereje a giccs kreálásában rejlik” – írta Richard Strauss az Arabella című operája nagy sikere után. Tán ő is, mint később többen, kicsit a Rózsalovag utánérzésének tartotta a művet, de a bemutatót követően mégsem volt sokkal kisebb az ünneplés. Később aztán elcsendesült a siker, az Arabella közel sem lett annyira népszerű, gyakran játszott, mint a Rózsalovag vagy a Salome. Nálunk utoljára 1934-ben mutatták be ott, ahol most is, a Magyar Állami Operaházban.

Nézem a műsorfüzetben az előadásról készült fényképet. A második felvonásból mutatja a fényűző bécsi fiákeres bált. Annak rendje és módja szerint pompázatos palotabelsőt építettek fel, tágas ablakokkal, mutatós csillárral, klasszikus oszlopokkal, és benne káprázatos nagyestélyikben, frakkokban feszít a báli sereg. A produkcióra láthatóan volt pénz, paripa, fegyver, így viszonylag könnyű lehetett Bécs aranykorát, az 1860-as évek elejét megmutatni, amikor tobzódott a gazdagság, akár magától értetődőnek is számított a fényűzés. Az opera azonban az 1920-as, ’30-as évek fordulóján íródott, és 1933-ban volt a premierje. Vagyis már egy válságkorszak kezdetén. És ha nincs is benne konkrét rendszerkritika, de vannak rossz megérzések, olyan lelki defektusok, melyek már előrevetítenek egy megromlott társadalmi közhangulatot. Hogy mást ne mondjak, a címszereplő Arabella nemesi családja cudarul elszegényedik, már nincs mód arra, hogy pazarló úri házat vigyen, a családfő grófi rangjához méltó, nagy létszámú, örökösen glédában álló, hajbókoló személyzettel. Ezért költöznek kényszerűen hotelbe.

A cikk folytatása magazinunkban  olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ (CSILLAG PÁL, TOMAS OPITZ)