Kautzky Armand: Egy színész elsősorban a közönségért van, és nem a szakma többi képviselőjéért

Kautzky Armandot fiatal színészként arcról még kevesen ismerték, de hangját már könnyedén azonosította a moziba járó közönség. Már főiskolásként felfigyeltek az orgánumára. Másodéves volt, amikor Szirtes Tamás megjósolta, hogy egyszer elragadják őt a színészgyárak, és lőn! Övé az egyik legjellegzetesebb férfi szinkronhang: olyan művészeknek kölcsönzi, mint Tom Cruise, Ralph Fiennes, Jeremy Irons vagy éppen Pierce Brosnan.

– Édesapja és édesanyja is színész volt. Ez segítette vagy inkább gátolta a pályafutása során?

– Volt ugyan, hogy a pályám kezdetén kaptam „egy Kautzkytól többet várunk” kiszólást, de összességében úgy érzem, inkább csak az előnyeit láttam annak, hogy a szüleim, sőt a nagybátyám és a felesége is színészek voltak. Ha nem ezt a hivatást választottam volna, biztosan sokszor éreztem volna magam kényelmetlenül egy-egy családi összejövetelen, hiszen nálunk szinte csakis a színházról esett szó. Jól érzem magam a bőrömben, annak ellenére, hogy időnként a szakma árnyékos oldalát is megjárom…

– Mit ért az „árnyékos oldal” alatt?

– Azt, hogy az ember nem mindig kapja azokat a szerepeket, melyeket igazán szeretne, nem abban a színházban lép fel, ahol legszívesebben játszana, nem kap díjakat, satöbbi. Vagyis nem minden úgy történik, ahogy azt az ember szeretné.

– Kautzky Armandnak is talpalni kell egy szerepért?

– Nagyon erős kettéosztottságban él a színházi élet Magyarországon, amit talán nem is érzékel az egyszerű színházba járó. Létezik egy irányzat, amely a klasszikus értékeken, klasszikus szokásrendszeren alapul, és van egy modern, progresszív, a nemzetközi színházi trendeket inkább szemmel tartó irányzat. Utóbbi nyer díjakat a nemzetközi fesztiválokon.

– Ugye ön az előbbi kategóriába sorolja magát?

– Igen, a klasszikus irányzatot képviselem, a családom, a származásom, a neveltetésem okán nem is tehetnék máshogy. Gondolkodásom, életvitelem is a klasszikus értékek tiszteletén alapul. Ezért volt meghatározó élmény számomra, amikor Ádám Ottó 1989-ben szerződtetett a Madách Színházba. Tehát nem a Katonába, vagy más, progresszív színházba hívtak, hanem éppen a Madáchba, amely akkor még a klasszikus, polgári értékeket képviselő színházak közé tartozott.

– Csalódott volt, amikor Ádám Ottó nem sokkal később távozott a Madách éléről?

– Igen, hiszen arra számítottam, hogy legalább néhány évadot együtt dolgozhatok a legendás igazgatóval, de a sors máshogy akarta. Az én és néhány színésztársam szerződésének aláírása után Ádám Ottó szinte már csak saját nyugdíjaztatását írta alá a színháznál… Mindenesetre nagyon örültem, hogy oda kerültem; a Madách akkor nagyon erős és klasszikus színháznak számított, Psota Irénnel, Almási Évával, Tolnay Klárival, Mensáros Lászlóval, Sztankayval… Mára teljesen más irányt vett, messze nem az, amit Ádám Ottó munkássága alatt képviselt. De visszatérve az említett kétféle színházhoz: ezek teljesen szembeállnak egymással, átjárásról a kettő között szó sem lehet! Nagyon ritka a kivétel, az elmúlt időszakban egyedül Haumann Péternek nyílt lehetősége arra, hogy a Madáchban megszerzett konzervatív gyökereivel együtt a Katonába mehetett, és most a progresszíveket erősíti… Szinte lehetetlen a hasonló átmenet, olyannyira, hogy a két oldalon álló színészek meg sem nézik egymás fellépéseit!

– Ez elképesztő…

– Pedig sajnos így van. A Katona színészei nem mennek el a Madáchba egy musicalre, és viszont. Nem túlzás azt mondani, hogy kibékíthetetlenek az ellentétek, az pedig tény, hogy jelenleg Budapesten a progresszív, az újszerű az elfogadott, a támogatott. Ez mélységesen elszomorít engem és sorstársaimat; emiatt maradunk ki a díjakból, a munkákból, a felkérésekből. Aki ma forgat, fellép, vagyis helyzetben van, az bizonyosan nem a klasszikus értékek iránt elkötelezett színészek közül kerül ki. De hát ez a trend. Mindezt egyáltalán nem panaszként mondom, csak fáj, hogy a színészi szakma nem egész, hanem kétfelé szakadt, és ez a támogatás mértékében, módjában is megnyilvánul. Más színészekkel együtt ebben a kettősségben élek, a megosztott szakma egyik fele hidegen elutasít. Még az a szerencse, hogy a közönségtől bátorítást, támogatást kapok, talán ezért is nem keseredek meg vagy bátortalanodom el, mert vallom, hogy egy színész elsősorban a közönségért van, és nem a szakma többi képviselőjéért.

– Mi a helyzet vidéken? Egerben született, Miskolcon nevelkedett, könnyen találna megfelelő szerepeket, színházakat vidéken…

– A főiskola elvégzése után a Madách Színházban volt a bázisom, és mellette nagyon sokat dolgoztam vidéken. Ez kényelmes dolog volt, hozzá is szoktam. Mára ugyan szabadúszó lettem, egyetlen színházhoz sem kötődök annyira, mint egykor a Madáchhoz, de az életem megváltozott, más dolgok kötnek a fővároshoz, ráadásul sokkal erősebben. Ha az embernek két gyermeke van, akiket minden Budapesthez köt, ott szinkronizál, ott a rádió, ahol dolgozik, akkor sokkal nehezebb kimozdulni. Vendégszínészként gyakran és szívesen megyek vidékre, annál is inkább, mert olyankor egy kicsit kiszabadulhatok a skatulyákból. A vidéki munkák azonban rengeteg utazással járnak, az autóban, a mikrobuszban ülés közben pedig elfárad az életem – és ezt nem szomorúan mondom, csak fáradtan. Mindenhová örömmel megyek, ahol megtapsolnak, ahol várnak, ahol szeretnek.

– Említette a skatulyát, mikor kezdődött?

– A beskatulyázásom oka egy megjelenés, stílus volt, amit otthonról hoztam. A gimnáziumban is zakót, nyakkendőt hordtam, sokan pedig nem értették, miért. Ami a gimnáziumban hátrány volt, a színészi pályám indulásakor előnnyé lépett elő. Adott egy karaktert, ami eltért a többiektől. Amikor zakós szerep volt, azt én kaptam, aztán a végén ez egy kicsit rám nőtt, így én lettem az elegáns úr, a francia követ, satöbbi. Soha nem kaptam toprongyos szerepeket, ezekért vidékre kellett mennem. Mostanában Szolnokon kapok például érdekesebbnél érdekesebb szerepeket, és úgy tűnik, talán kitörhetek a skatulyából.

– A szinkronszerepekig fülbemászó orgánuma vitte?

– Másodéves főiskolás voltam, amikor az utolsó rostavizsgán Szirtes Tamás azt mondta nekem: „Armikám, magát el fogják ragadni a színészgyárak”. Ezzel a televízióra, a rádióra utalt, és arra, hogy elsősorban az orgánumomra lesz vevő a piac. Harmadikban aztán elkezdtünk szinkronba járni, először csak a tömeg egyik hangja voltam, de aztán hamar kiemeltek. Még nem diplomáztam, de Hegyi Barbarával már a Coctail című amerikai filmet szinkronizáltuk! Nagyon nagy dolog volt, hogy fiatal színészként Tom Cruise magyar hangja lehettem. Aztán jött a többi Tom Cruise-film, A cég, az Egy becsületbeli ügy, a Top Gun. Ezek elindítottak a műfajban. Jöttek a reklámok, rádiójátékok és persze tengernyi egyéb szinkronszerep. Volt, hogy egy nap három filmet is szinkronizáltam, de olyan is akadt, hogy este, a színházi előadás után még elmentem a szinkronstúdióba, és éjfélig megcsináltam egyet.

A cikk folytatatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZALKAI TAMÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE