Gosztonyi János lemondott nagyravágyó színészi terveiről

Gosztonyi János színész, rendező, író, dramaturg, tanár, bár júliusban lesz 86 éves, még játszik, és változatlan kedvvel ír. Azt mondja, egyelőre jól van, számára az a gyógyszer, ha dolgozik.

– Közvetlenül a háború után kerültél a Színművészeti Főiskolára. Elég furcsa helyzet lehetett.

– Igen, a háború utáni első évfolyamba vettek fel. Tódultunk a Színművészetire. Nem egy átlagos évfolyam verődött össze. Nagyon sokan jöttek olyanok, akiknek addig nem volt esélyük, hogy felvegyék őket. Így hatalmas létszámú, negyvenhat fős osztályban kezdtem tanulni.

– Akkor már munkás-paraszt típusokat kerestek?

– Hamar eldőlt, hogy főleg a Soós Imre, Szirtes Ádám, Horváth Teri típusú fiatalok az érdekesek. Nem nagyon kerestek más típust. A más típus hátrány volt.

– Te ránézésre igencsak polgári származásúnak tűnsz…

– Erősen polgári származású vagyok, ezzel a küllemmel vettek fel. Elsősorban jelenetekkel kellett felvételizni. Olyan ifjú emberrel, aki később Izraelben lett színész, Herczeg Ferenc Két ember a bányában című darabjából játszottunk egy részt. Én még egy mérnök halvány ifjúsági változatának úgy-ahogy megfeleltem, de ő nagyon furcsa bányász volt. Utólag mulatságos visszagondolni arra, ahogy a bányászt ábrázolta, szőkén, lágyan. Nagyon értelmiséginek nézett ki.

– Hogyan érezted magad ebben a közegben?

– Éreztették az emberrel a különbözőségét, a később osztályidegennek nevezett valamit. Hamar befűtötték a kis poklot.

– Ez miből állt?

– Megkülönböztetésből, szemrehányásokból, megjegyzésekből. Azt mondták, megszűnt az a jó dolgom, ami addig volt. Mostantól nem lesz polgári jólétben részem. És a fejemre olvasták, hogy az osztályom miket vétett más társadalmi osztályok ellen. Ebben még igazságok is voltak, de azért ezeket végighallgatni úgy, hogy nem én követtem el őket, nem volt kellemes.

– Ehhez képest rögtön a főiskola után a Nemzetibe kerültél. Ez nem azt mutatja, hogy nagyon el voltál nyomva.

– Nem elnyomásról beszélek, hanem arról, hogy végig harci helyzet volt. Úgy is hívták ezt a maguk részéről, hogy osztályharc. A Nemzetiben egy pici, ösztöndíjas állásba kerültem. Ötszáz forint volt a havi fizetésem, ami akkor is meglehetősen kevés volt. Kálmán György, Békés Rita, Barlay Gusztáv is ilyen ösztöndíjjal került akkor a Nemzetibe.

– De aztán több mint tíz évig voltál a Nemzetiben. Labdába rúgtál, vagy csak parányi szerepeket kaptál?

– Belerúgtam a labdába, de a labda rosszul kanyarodott. Nem volt az sikeres rúgás. Gyorsan elintéztem, hogy ne a jelentős ígéretek között tartsanak számon. Gyengén muzsikáltam. Rettentő sok félelem, szorongás, merevség, görcs környékezett akkor. Később, amikor nem volt minden egy lapra föltéve, azért jobb színész lettem. De sok idő múlva.

– Az rögtön eldőlt, hogy leginkább epizodista leszel?

– Úgy festett. Én már 1953 körül éreztem, hogy a színészet igen nehezen jön nekem össze. És egy gyenge kortárs darab olvasópróbáján azt mondtam, hogy hát ilyet én is tudok írni. És megírtam az első darabomat Kolumbusz Kristófról, ami színre is került a Pécsi Nemzeti Színházban, szinte szóról szóra úgy, ahogy megírtam. Ez még akkor volt, amikor a Nemzetiben epizodista voltam, és a színházból Gobbi Hilda vezetésével egy teljes busz érkezett Pécsre. Mindenki biztatva ütögette a vállamat: „Ez az, ez az!”

– Vagyis: inkább legyél drámaíró, mint színész? Ez jólesett?

– Ez akkor jólesett, mert egy premieren nagyon is benne él az ember a bemutatott darab sorsában. Másrészt annyi kétségem volt már a színészi kvalitásaimról, hogy azt gondoltam: ha a színészet nem is, akkor talán valami más bejön.

 Mi nem volt meg benned ahhoz, hogy átütő erejű színész legyél?

– Azt hiszem, hogy nem voltam elég jelentékeny. Az a fajta aura, amivel belép az ember a színpadra, és rögtön van súlya, jelentékenysége, alig volt meg bennem.

– Meg tudtad magyarázni magadnak, hogy másokhoz képest, akik talán nem is voltak olyan műveltek, okosak, mint te, miért vagy te pasztell, és ők miért sokkal erőteljesebbek nálad?

– Lassan és elég sok idő múlva tudtam megmagyarázni. Jól érzed, ezzel én foglalkoztam. Az irodalmi eredmények segítettek abban, hogy a helyemre kerüljek. Drámapályázatokat nyertem, nem is keveset, ötöt-hatot. Ez segített abban, hogy ne legyenek olyan nagyok a színészi becsvágyaim, finoman elbúcsúzzam a színészet nagyravágyó részétől. És ettől azokat a feladatokat, amelyek jutottak – hiszen folyamatosan színháznál voltam –, jobban megoldottam. Kevésbé görcsösen ment a játék, mert már nem az volt az élet-halál kérdés, hogyan játszom. Tudjuk, mit jelent, ha az ember feloldódik, lazul. A Déryné Színházban töltött két év után a Tháliához kerültem. A Dérynében csak dramaturg voltam, de a Tháliában Keres Emil, Kazimir Károly jóvoltából újra színpadra jutottam, és ott már jobb színész voltam. Mind a mai napig színpadon vagyok, de nem olyan gyakorisággal, mint egy igazi színész.

– Túl akkurátus vagy a színészethez? Hosszú ideig beszédet is tanítottál a főiskolán, nagyon szabályosan, nagyon szépen beszélsz. A színészethez viszont valószínűleg sokkal jelentősebb kilengések, őrületek, szélsőséges érzelmek kellenek. Ez az, ami nincs meg benned?

– Ezen még nem is gondolkodtam. Papíron, írásban szélsőségesebb vagyok, mint az életben. Ha te ezt így érzed, ez a saját felismerésed, akkor én ennek nem mondok ellent. Lehet, hogy így van. Rálátásod van erre az egész magyar színészpalettára, és ha engem ilyen módon helyezel el, ebben valószínűleg igazad van. Ezt én kevésbé látom, mint te.

– Mi volt, amiről úgy érezted, hogy nagyon eljátszottad?

– Szerintem ilyen nem volt. De olyan azért volt, amivel közel elégedett voltam. Talán ilyen szerepem volt a Godot-ra várva című Beckett-darabból Lucky, ami nagyon jól sikerült. És a kritika, ami nem dédelgetett, nem is bántott, hanem egyszerűen átlépett azokon a feladatokon – joggal –, amiket kaptam, akkor abszolút szépen fogadott és méltányolt.

– Rendeztél is a Tháliában. Az valószínűleg rögtön sejthető volt, hogy Kazimir Károly mellett csak szekundálni lehet.

– Így van, szekundáns voltam. Nagyon pontos a szó. Mindenen, amelyen ott állt, hogy én rendeztem, az is ott szerepelt, hogy „művészeti vezető: Kazimir Károly.” Elég rendesen adott munkát, de valamennyi darabnál bejött az összpróbák vége felé, és rendszerint markáns dolgokkal elhelyezte kézjegyét az előadásban. Néha okkal, néha ok nélkül. Ő jó volt, türelmes és barátságos azokkal, akik paríroztak. De a vége felé azért már tiltakoztam. Ez már a szakítás évadja volt. Éreztem, hogy el kell mennem, mert megkeseredett a hangulat, harsogó viták zajlottak. Keres Emillel kezdődött egy óriási cirkusz, aki játszani akart, és nem olyan igénytelenül, mint én, hogy csak színpadon legyen. Neki való főszerepeket szeretett volna. Ezt Kazimir mérsékelten akarta. Nagy ordítások hallatszottak ki az irodából. Keres átment az Irodalmi Színpadra. Amikor velem kezdődött ugyanez, csak kisebb mértékben, hiszen az igényeim is kisebbek voltak, akkor Kazimir már kicsit szadizott is az ellenpofázásomért. Nem bírta, hogy ellenállok és kritizálok. Amikor megírtam a levelemet, hogy felmondok, Sivó Emil gazdasági igazgató tette le az asztalára. Kazimir azt mondta neki, hogy biztos az Irodalmi Színpadra megyek. Kitalálta. Nem volt egy nagy kunszt, rájött, hogy megyek Keres után. Kazimir gorombának találta a levelet, és rá jellemző módon azt mondta: „Írjon egy szebb levelet!”

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: FALUSI KATA