Gyebnár Csekkának gyermekkora óta szerepálma Marcsa a Mágnás Miskából

Vidám, humoros, vibráló. Elég pár órát eltölteni a közelében, az ember feltöltődik energiával. Céltudatosan indult neki a színészi pályának, hatévesen már a világot jelentő deszkák meghódítására készült. Az ország számos pontján megfordult, a legnagyobb klasszikusokban kapott feladatot. Sokan a Barátok közt cserfes Bokros Gizijeként ismerhetik, aki körül mindig izzik a levegő.

– Úgy tudom, életed első szerepe nagyon meghatározó, hiszen annak hatására változtattad a keresztnevedet Csekkára.

– A Chioggiai csetepaté című darabban Francescát kellett megformálnom, akit a rendező nemes egyszerűséggel állandóan Checcának becézett. Utána valahogy rám ragadt, végül az Operettszínház színésznője, Kékkovács Mara nevezett el így. Az idők során pedig szépen lassan feledésbe merült a valódi keresztnevem, az Ildikó. Akkor döntöttem a nevem megváltoztatásáról, amikor az egyik rendező megkérdezte, hogy az aktuális darab plakátján ki az az Ildikó. Ehhez persze először honosítani kellett a Checcát, így lett belőlem Csekka.

– Mi vezetett a színészi pályára?

– Gyermekkoromban lenyűgöztek a színházi közvetítések és a balettelőadások. Édesanyám a sarkadi könyvtárban dolgozott, szinte a könyvek között cseperedtem fel. Emlékszem, volt egy különleges sarka a helynek, ahol a régi bakelitlemezeket lehetett meghallgatni. Kedvencem a Mágnás Miska volt. Pont ezért, ha megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, mindig rávágtam: Marcsa! Már akkor tudtam, hogy a színészi pálya felé veszem az irányt.

– Megkaptad már Marcsa szerepét?

– Jaj, sajnos, még egyszer sem játszhattam el. Volt egy rögeszmém, nagyjából tíz évig rendszeresen megjelentem az Operettszínház meghallgatásain, de nem hívtak vissza. Pedig megőrülök ezért a szerepért.

– Nehéz volt megválni a szülői háztól?

– Nagyon nehéz volt, de tizennyolc éves fejjel nyilván volt bennem egyfajta kíváncsiság, ami hajtott. Nagyon örülök annak, hogy vidéken nőttem fel. Bizonyos szempontból más értékrendszer szerint éltem. Ennek következtében sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok az apró dolgoknak is. Idővel rájöttem arra, hogy az álmom megvalósításához el kell hagynom a szülői fészket.

– A Színművészeti teljesen kimaradt az életedből?

– Volt jó pár tanárom, akik ott tanítottak, és mindig arra ösztönöztek, hogy próbáljak szerencsét. Nem tettem. Nagyon jó mestereimnek köszönhetően letettem azokat az elméleti és gyakorlati vizsgákat, amelyek a Magyar Színész Kamara követelményeinek megfeleltek, és amelyekre szükségem volt. Utána nem éreztem fontosnak, hogy felvételizzem a Színművészetire.

– Kikkel kezdted a pályafutásod?

– Akikkel együtt kezdtük az iskolapadot koptatni, azok közül kevesen vannak a pályán, az évek során nagyon sokan lemorzsolódtak. Ehhez a pályához ugyanis mérhetetlen kitartás kell. Nekem is hosszú idő kellett ahhoz, hogy a szakmában elismerjenek, és bizonyos feladatokra most már nemet tudjak mondani.

– Szóval volt olyan szerep, amit visszautasítottál?

– Sajnos, idő hiányában mostanában volt, hogy meg kellett tennem, de amúgy szerintem nincs lehetetlen, mindig olyan szerepeket kaptam, amelyekkel tudtam azonosulni. Egyre nagyobb kihívást jelentő feladatokat kaptam, és tudtam, hogy mindenre várni kell, mert a jó munka gyümölcse egyszer be fog érni.

– Aztán egyszer csak felköltöztél Budapestre. Miért?

– Azt éreztem, hogy nem tudok vidéken kiteljesedni. Elmentem Békéscsabára, és örültem, hogy színpadon lehetek. Táncosként indultam, aztán az egyik főszereplőnek elment a hangja, és nekem kellett helyette énekelnem. A premieren ő a színpadon tátogott, én meg a takarásból végigénekeltem az egész estét. Annyira jól sikerült az előadás, hogy attól kezdve folyamatosan kaptam szerepajánlatokat. Akkoriban gondoltam arra, hogy iskolába megyek, és megtanulom ezt a szakmát. Másnap felültem egy vonatra, és Budapestre jöttem.

– Vakmerő vállalkozás!

– Akkor nem gondoltam bele. Reggel még fogalmam sem volt, hol fogok aludni, és egyáltalán miből fogok élni. Vettem egy hirdetési újságot. Rögtön megakadt a szemem az egyik felhíváson, egy magán színitanoda hirdetett pótfelvételit. Elmentem, felvettek. Aznap még albérletet is találtam, ugyanott, ahol annak idején a dédnagymamám lakott. Kicsit sorsszerűnek tűnt az egész. Édesapám mindig arra tanított, hogy nem kell félni a változástól, mert az új dolgot hozhat az életbe. Soha nem rettegtem attól, hogy hol fogok aludni. Előfordult, hogy nem mehettem vissza egy albérletbe, mert az éjjel közepén kiraktak. Nem érdekelt. A zsigereimben is éreztem, hogy színésznő leszek.

– Ennyi idő alatt melyik szerep jelentette a legnagyobb kihívást?

– A Rátkai Márton Színiakadémia musical szakának elvégzése után játszhattam el a Kabaréban Sally Bowles-t, akit annak idején Liza Minnelli alakított. Ez volt életem első musicalszerepe. Előtte az egyik színiiskolában azt mondták nekem, hogy soha nem fogok tudni eljátszani egy ilyen szerepet. Nyilván ennek tudható be, hogy nagyon rágörcsöltem a feladatra. De ott, abban az előadásban szinte mindent megtanultam.

– Jókor jött ez a feladat?

– Azt gondolom, hogy most kellene megint eljátszanom a Kabarét, mert felnőtt fejjel, rengeteg tapasztalattal a hátam mögött új gondolatokat tudnék átadni a közönségnek. Ha belegondolok, mindig az aktuális munkám a szerelmem, de persze vannak szerepek, amelyekkel még szívesen találkoznék. Nyilván mindennek eljön a maga ideje.

– Szabadúszó vagy, soha nem akartál társulathoz tartozni?

– A Körúti Színházhoz kötődöm, miközben a Műhelymunka Társulattal is gyakran dolgozom. A budapesti előadásokon túl járjuk az országot, a legeldugottabb helyekre is elvisszük a kultúra morzsáit. Nyilván nekem is jólesett volna, ha anno beülhettem volna például a Vígszínházban a saját kis öltözőmbe, amiről szinte minden színésznő álmodik. De rájöttem: nem az a lényeg, hogy az ember kőszínházban vagy utazó színházban dolgozik, az a fontos, hogy a színpadon azt csinálja, amit szeret egy jó társulat tagjaként: játszik.

– Nagyon korán férjhez mentél…

– Huszonhat évesen egy röpke öt évre elment az eszem. Erről nem is tudok mit mondani. Valami nagyon furcsa világba keveredtem, amit aztán ott kellett hagynom. Utána magamra maradtam, egyedül kellett döntenem mindenben, de nem bántam meg. Rájöttem, ki vagyok valójában. Magamra találtam.

– De rá öt évre megtaláltad az igazi szerelmet…

– Egy véletlen folytán ismertem meg a jelenlegi páromat. Valamit nagyon tudhatott, mert szinte azonnal levett a lábamról. Első látásra nagy szerelembe estünk, nagyon hamar össze is költöztünk. Elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Férjhez menni nem szeretnék még egyszer, de családban már gondolkozunk.

– Hogyan kerültél a Barátok köztbe?

– Sokáig nem is kerestem a televízió közelségét. Szerepeltem pár kisebb filmben, de úgy éreztem, hogy jobb távol maradni a reflektorfénytől. Annak idején még az iskolából küldtek minket az akkoriban induló sorozat válogatására. Emlékszem, előttem állt Szőke Zoltán, Rékasi Károly, és ők sem tudták, mi lesz ebből. Aztán megnéztek, de évekig nem hívtak vissza. Pár éve viszont rájöttem, hogy most már kedvem lenne ehhez az egészhez. Újból jelentkeztem, hogy frissítsük az anyagomat. Néhány nap múlva pedig telefonáltak, hogy akkor most már lenne egy nekem való szerep.

– Mennyire tudtál azonosulni Bokros Gizi szerepével, aki nagyon furcsa karakter a sorozatban?

– Nagyon nagy kihívás. Gizi ugyanis elég zűrös személyiség volt kezdetben. Alkoholista, lepukkant nő, akitől nem állt távol számos szélsőséges megmozdulás sem. De az idők során szépen lassan formálgattuk, alakítgattuk a szerepet. Nagyon hálás vagyok az egész csapatnak, hogy hagynak kiteljesedni a karakterben. Most már megtaláltuk a fő csapásirányt, amelyen haladnunk kell. Gizike egyébként az alkoholfüggőségén kívül nagyon színes egyéniség, rendkívül kíváncsi, és mindenkinek jót akar. Az már más kérdés, hogy emiatt néha belenyúl olyan dolgokba is, amelyekbe nem kellene. Alapjában véve egy szerethető ember. Talán ezért tudnak vele rengetegen azonosulni.

– Találkoztál már nehéz jelenetekkel a forgatás alatt?

– Talán a legnagyobb nehézséget az jelentette, amikor Gizike rúdtáncosként próbálta meg Vilmost elcsábítani. Csipkés fehérneműben kellett táncolnom. Bevallom, nagyon össze kellett magam szednem, mert rettentően szégyenlős vagyok.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE