Szentandrássy István az igézet tünékeny pillanataiban fest.

A cigányság ősi, balladisztikus hagyományait és alakjait sajátos színvilággal ábrázoló műveiért, csodálatos Madonna-képeiért, a hazai cigánykultúra megőrzésében és széles körű megismertetésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért, külföldön is nagy sikert aratott kiállításaiért, példaértékű művészetéért, egyúttal három évtizedes munkásságának elismeréseként Szentandrássy István a közelmúltban Kossuth-díjat kapott.

– Gratulálok a Kossuth-díjhoz! Hogyan ünnepelte meg?

– Itt, a Kossuth Klubban tartottunk egy estet, amelyre meghívtam a barátaimat, a zenészeket, a testvéreimet, mindenkit, akikkel az elmúlt három évtizedet végigküzdöttem. Azok voltak itt, akikkel pályafutásom eddigi pontjáig együtt örültem és együtt sírtam. Azért is éreztem fontosnak az összejövetelt, mert bár a díjért keményen és tisztességgel megdolgoztam, sokat köszönhetek a barátaimnak, a családomnak is.

– Hogyan kezdődött a pályafutása?

– Hihetetlen szerencsés vagyok, mert a sorstól nagy ajándékokat kaptam; elsősorban a tehetségre gondolok, másrészt a barátaimra, azokra, akik tanítottak: Choli Daróczi Józsefre, Péli Tamásra, Kovács József „Hontalanra” és a többiekre, a csapatra, amely több mint roma értelmiségiek csoportja. Velük éltem a várost, úgy, ahogyan az engedte élni az embert, és eközben igyekeztem alkotni.

– Mit érez az üres vászon előtt? Van, hogy megremeg a keze, mielőtt az első vonal rákerül?

– Nem, mert én mindig kész elképzeléssel ülök a vászon elé, hiszen témafüggő vagyok. Mint történeti figurális festő és nagy mesélő, mindig történeteket festek. Aki pedig történeteket fest, az mindig tudja, mi lesz a következő mondat a történetben vagy a következő vonás a vásznon.

– Az alkotói válsággal sem találkozott még?

– Persze, volt ilyen, és biztosan lesz később is. Ha elfárad a szellem és elfárad a kéz, akkor pihenni kell.

– Honnan tud töltekezni ilyenkor?

– Szerencsére nagyon sok csodálatos dolog vesz körül, a barátok, a család, a gyermekeim, és ott vannak a titkok, amelyek boncolgatása mindig elég energiát szabadít fel. Ott vannak például a gyönyörű asszonyok, a női formák, maga a női szépség. Ez olyan titok, amelyet soha nem lehet megérteni, megfejteni, de így van ez jól, hála a jóistennek! Egy titokból ugyanis közhely lesz, ha megfejtik…

– Ez a legnagyobb titok, ami foglalkoztatja?

– Nem. Ahogy élem az életemet, sorra újabb titkokba botlom. A legnagyobb titkot mostanában a gyermekeim jelentik. Dávid fiam és Szerafina lányom különleges és csodálatos, a jóisten ajándékai nekem. Remélem, hogy még sokáig együtt lehetek velük. Fiam igazi Dávid, vagyis bátor, nagyon okos, néha pedig túl elszánt, a lányom pedig, miként neve is mutatja, egy angyal…

– Igaz, hogy nem keres tanítványt, mert nem akar mást befolyásolni, a saját képére alakítani?

– A tanító és a tanítvány viszonya nem a tanító kiválóságáról szól, sokkal inkább a tanítványéról. Az első lépés az, hogy az ember bízzon a tanítványban, elhiggye róla, hogy rendelkezik a felismerés képességével. A folytatás az a fajta közös együttgondolkodás és létezés, amely mindkettőnek jólesik. Ha jönne egy megfelelő ember, aki elfogadna engem mesternek, én pedig őt tanítványnak, biztosan jó dolgok sülnének ki belőle. A mester, aki általában idősebb, kicsit visszafiatalodik, új energiákat kap. Még fantasztikusabb és megható a mester és a tanítvány viszonyában, hogy az ifjúban az ember meglátja fiatalkori önmagát, egykori hülyeségeit, és azt, hogy mitől volt esetlenül kedves.

– Igaz, hogy a gyermekei születése után éjszakánként festett? Ilyen erős önben az alkotás, az önkifejezés vágya?

– Ha az ember kellő tapasztalatot gyűjt össze, és ezt bátran és jólesően tudja magából kiönteni, az ajándék. Ezt az ajándékot mondják igézetnek, amely minden szellemi alkotótevékenység alapja. Az igézet nagyon nagy dolog; megigéződni valamiben, amiben tehetségesek vagyunk, elég ritka és roppant törékeny, ám gyönyörű pillanat. Én az igézet tünékeny pillanataiban festek.

– A festés mellett ír még drámákat, verseket?

– Nem, hallgattam Péli Tamásra. Amikor a Vajda Péter utcai műtermében eldőlt a sorsom, felhagytam az írással a rajzolás és a festés kedvéért. Drága testvérem, Kovács József „Hontalan” is velem volt a nagy jelentőségű beszélgetéskor – ő már tizennégy évesen zseniális költő volt.

– Honnan az ő mellékneve?

– A „Hontalan” nevet tiltakozásként vette fel amiatt, ahogy az országban a romákkal bánnak. Szóval feljártunk Péli műtermébe, ő pedig gyakran nézegette az írásaim szélére rajzolt firkálmányaimat, egyszer aztán így szólt: „Pityu, hagyd meg az írást Jákónak! Jobb költő, mint te, de ne bánd, inkább festő legyél!” Elgondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy megbízom az ítéletében, hiszen mindig rendkívül őszinte és hihetetlenül jószívű volt hozzám. Onnantól kezdve nem egyszerűen tanított, hanem inkább megengedte nekem, hogy belépjek a festészet birodalmába.

– Hogyan tanította?

– Öt évig nem engedte, hogy olajfestékhez nyúljak, mert előtte meg akarta velem szerettetni a grafikai eljárásokat. Rézkarcokat csináltam, dolgoztam hidegtűvel, rajzoltam szénnel. Soha nem kételkedtem benne, nem volt kérdés, hogy megfelelően vezet-e engem, teljesen megbíztam benne. Aztán egy nap így szólt: „Most már nagyon-nagyon szeretsz rajzolni, és elég kíváncsi vagy a festésre”, azzal a kezembe adta a festéket.

– Kíváncsiság kell a festéshez?

– Igen, mégpedig rendkívül józan és még romlatlan kíváncsiság.

– Most milyen kérdések foglalkoztatják?

– Federico García Lorca Cigány románcok című műveinek megfejtésén dolgozom immár egy évtizede, borzongató megélni őket. A költő időnként szinte horrorisztikus elemeket vonultat fel, félelmetes, ám mégis képes a legrettenetesebb helyzeteket is megszelídíteni. Megértésében elsősorban Villon költészete segít nekem.

– Milyen technikát használ az ábrázoláshoz?

– Már három éve csak barna krétával dolgozom, a kész képet aztán fixálni kell, általában hajlakkal.

– Nem kevésbé időtálló egy krétarajz, mint egy olajfestmény?

– Nem, elég, ha az ember Leonardo krétával készült képeire gondol; azok sem pusztultak el, nem veszítettek semmit kifejező erejükből az eltelt évszázadok alatt.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZALKAI TAMÁS, FOTÓ: FALUSI KATA