Sokan halásznak a zavarosban a káosszal teli lepusztultságban

Alföldi Róbert rendezésében a Nemzeti Színházban a Hamlet egy mai srácról szól, aki botrányosnak találja a világ mostani állapotát, próbál a széllel szemben menni, de az jóval erősebb nála, így törvényszerűen elsodorja, sőt megsemmisíti.

Hamlet sehol nincs, amikor Claudius – Makranczi Zalán megformálásában –, miután eltette az előző királyt az útból, és a helyére furakodott, mikrofon előtt szónokol. A dán királyfi a távollétével tüntet. Nem akar részt venni egy dicstelen ceremónián, amikor a trónbitorló, legalizálva magát és a körülötte lévő haszonleső siserahadat, szépnek hazudik mindent. Azt ecseteli, hogy most aztán jön a rend meg a szebb jövő. Körülötte buzgó talpnyalók, ütemre tapsolók és lelkesedők. Éljeneznek, amikor tudják, hogy kell, kussolnak, ha ez az érdekük, és pfujolnak, ha ezt kívánják a pénzt és sarzsit osztogatók.

Alföldi Róbert rendezőként nem aktuálpolitizál, de érthetően és világosan elmondja a véleményét. Nem is érdemes elővenni Shakespeare remekművét másként, csak ha súlyos a közlendő vele. Annak idején Vámos László Hamlet-rendezése – Gábor Miklós intellektuális tipródásával – az ’56-os kataklizmáról beszélt, Jurij Ljubimov kongeniális produkciója a Taganka Színházban – a hasonlóképpen kongeniális Vlagyimir Viszockijjal a címszerepben – arról, hogy precízen megszervezett, szörnyen kegyetlen besúgóhálózatra épül a rendszer, Paál István produkciója, Kovács Lajos zsigeri indulatú Hamletjével pedig arról: nem sok kiutat lát a szocializmusból, de azért energikusan lázadni kell.

Alföldi most a totális zűrzavarról szól, és arról, hogy a káosszal teli lepusztultságban mennyire sokan halásznak a zavarosban. Ehhez a publikumot a színpadra telepíti, és szembeültet minket a nézőtérrel. Szembesít bennünket ezzel a giccsbe hajló, sok tekintetben diszfunkcionális épülettel. Ezt sem hagyja érintetlenül, már ez is egy bezárt, felállványozott, szeméttel teli, renoválásra szoruló színház. A székeket, a csillárt Menczel Róbert díszlettervező olyan fekete műanyaggal vonta be, mint amilyenbe halottakat szokás belecsavarni. Itt már végigpusztított a történelem. A becsukott, bepiszkítottan meggyalázott teátrum persze jelkép. Finoman fogalmazva arra utal, hogy nem tartják kellő becsben a kultúrát.

Amikor a világnagyság Andrei Serban Kolozsváron a remekbeszabott Ványa bácsi-előadásában, amit éppen a pesti Nemzetiben is láthattunk vendégszerepelni, ugyanígy szembe fordította a közönséget a nézőtérrel, akkor ezzel a gesztussal még egy valamennyire patinás színháztól és értékeket becsülő korszaktól búcsúzott. Alföldi viszont már olyan korról regél, amelyben az értékek jelentős részét eltiporták. Ezt is jelzi a Hamletben szétzilált nézőtér és az álságosan gazsuláló lakájvilág, melynek tagjait Nagy Fruzsina jelmeztervező pedánsan vasalt öltönybe, divatosan élénk színű nyakkendőbe öltöztette.

A Rába Roland által alakított Polonius hajbókoló, saját gondolatait magától elhessentő, gazsuláló udvaronc, aki bármit megtesz, amit parancsolnak neki, önálló cselekvési lehetősége szinte nulla. A társadalmi ranglétrán elég felül lévő alattvaló. Marton Róbert és Hevér Gábor Rosencrantz és Guildenstern szerepében lóti-futi, álságos fenéknyalók. Hiába halnak meg mindhárman, amikor majd jön az új uralkodó, megjelennek mellette, ezzel jelzi a rendezés, hogy a szolgalelkűség természetrajza azonos bármikor.

Sokan halásznak a zavarosban a káosszal teli lepusztultságban

Alföldi Róbert rendezésében a Nemzeti Színházban a Hamlet egy mai srácról szól, aki botrányosnak találja a világ mostani állapotát, próbál a széllel szemben menni, de az jóval erősebb nála, így törvényszerűen elsodorja, sőt megsemmisíti.

Hamlet sehol nincs, amikor Claudius – Makranczi Zalán megformálásában –, miután eltette az előző királyt az útból, és a helyére furakodott, mikrofon előtt szónokol. A dán királyfi a távollétével tüntet. Nem akar részt venni egy dicstelen ceremónián, amikor a trónbitorló, legalizálva magát és a körülötte lévő haszonleső siserahadat, szépnek hazudik mindent. Azt ecseteli, hogy most aztán jön a rend meg a szebb jövő. Körülötte buzgó talpnyalók, ütemre tapsolók és lelkesedők. Éljeneznek, amikor tudják, hogy kell, kussolnak, ha ez az érdekük, és pfujolnak, ha ezt kívánják a pénzt és sarzsit osztogatók.

Alföldi Róbert rendezőként nem aktuálpolitizál, de érthetően és világosan elmondja a véleményét. Nem is érdemes elővenni Shakespeare remekművét másként, csak ha súlyos a közlendő vele. Annak idején Vámos László Hamlet-rendezése – Gábor Miklós intellektuális tipródásával – az ’56-os kataklizmáról beszélt, Jurij Ljubimov kongeniális produkciója a Taganka Színházban – a hasonlóképpen kongeniális Vlagyimir Viszockijjal a címszerepben – arról, hogy precízen megszervezett, szörnyen kegyetlen besúgóhálózatra épül a rendszer, Paál István produkciója, Kovács Lajos zsigeri indulatú Hamletjével pedig arról: nem sok kiutat lát a szocializmusból, de azért energikusan lázadni kell.

Alföldi most a totális zűrzavarról szól, és arról, hogy a káosszal teli lepusztultságban mennyire sokan halásznak a zavarosban. Ehhez a publikumot a színpadra telepíti, és szembeültet minket a nézőtérrel. Szembesít bennünket ezzel a giccsbe hajló, sok tekintetben diszfunkcionális épülettel. Ezt sem hagyja érintetlenül, már ez is egy bezárt, felállványozott, szeméttel teli, renoválásra szoruló színház. A székeket, a csillárt Menczel Róbert díszlettervező olyan fekete műanyaggal vonta be, mint amilyenbe halottakat szokás belecsavarni. Itt már végigpusztított a történelem. A becsukott, bepiszkítottan meggyalázott teátrum persze jelkép. Finoman fogalmazva arra utal, hogy nem tartják kellő becsben a kultúrát.

Amikor a világnagyság Andrei Serban Kolozsváron a remekbeszabott Ványa bácsi-előadásában, amit éppen a pesti Nemzetiben is láthattunk vendégszerepelni, ugyanígy szembe fordította a közönséget a nézőtérrel, akkor ezzel a gesztussal még egy valamennyire patinás színháztól és értékeket becsülő korszaktól búcsúzott. Alföldi viszont már olyan korról regél, amelyben az értékek jelentős részét eltiporták. Ezt is jelzi a Hamletben szétzilált nézőtér és az álságosan gazsuláló lakájvilág, melynek tagjait Nagy Fruzsina jelmeztervező pedánsan vasalt öltönybe, divatosan élénk színű nyakkendőbe öltöztette.

A Rába Roland által alakított Polonius hajbókoló, saját gondolatait magától elhessentő, gazsuláló udvaronc, aki bármit megtesz, amit parancsolnak neki, önálló cselekvési lehetősége szinte nulla. A társadalmi ranglétrán elég felül lévő alattvaló. Marton Róbert és Hevér Gábor Rosencrantz és Guildenstern szerepében lóti-futi, álságos fenéknyalók. Hiába halnak meg mindhárman, amikor majd jön az új uralkodó, megjelennek mellette, ezzel jelzi a rendezés, hogy a szolgalelkűség természetrajza azonos bármikor.

Sokan halásznak a zavarosban a káosszal teli lepusztultságban

Alföldi Róbert rendezésében a Nemzeti Színházban a Hamlet egy mai srácról szól, aki botrányosnak találja a világ mostani állapotát, próbál a széllel szemben menni, de az jóval erősebb nála, így törvényszerűen elsodorja, sőt megsemmisíti.

Hamlet sehol nincs, amikor Claudius – Makranczi Zalán megformálásában –, miután eltette az előző királyt az útból, és a helyére furakodott, mikrofon előtt szónokol. A dán királyfi a távollétével tüntet. Nem akar részt venni egy dicstelen ceremónián, amikor a trónbitorló, legalizálva magát és a körülötte lévő haszonleső siserahadat, szépnek hazudik mindent. Azt ecseteli, hogy most aztán jön a rend meg a szebb jövő. Körülötte buzgó talpnyalók, ütemre tapsolók és lelkesedők. Éljeneznek, amikor tudják, hogy kell, kussolnak, ha ez az érdekük, és pfujolnak, ha ezt kívánják a pénzt és sarzsit osztogatók.

Alföldi Róbert rendezőként nem aktuálpolitizál, de érthetően és világosan elmondja a véleményét. Nem is érdemes elővenni Shakespeare remekművét másként, csak ha súlyos a közlendő vele. Annak idején Vámos László Hamlet-rendezése – Gábor Miklós intellektuális tipródásával – az ’56-os kataklizmáról beszélt, Jurij Ljubimov kongeniális produkciója a Taganka Színházban – a hasonlóképpen kongeniális Vlagyimir Viszockijjal a címszerepben – arról, hogy precízen megszervezett, szörnyen kegyetlen besúgóhálózatra épül a rendszer, Paál István produkciója, Kovács Lajos zsigeri indulatú Hamletjével pedig arról: nem sok kiutat lát a szocializmusból, de azért energikusan lázadni kell.

Alföldi most a totális zűrzavarról szól, és arról, hogy a káosszal teli lepusztultságban mennyire sokan halásznak a zavarosban. Ehhez a publikumot a színpadra telepíti, és szembeültet minket a nézőtérrel. Szembesít bennünket ezzel a giccsbe hajló, sok tekintetben diszfunkcionális épülettel. Ezt sem hagyja érintetlenül, már ez is egy bezárt, felállványozott, szeméttel teli, renoválásra szoruló színház. A székeket, a csillárt Menczel Róbert díszlettervező olyan fekete műanyaggal vonta be, mint amilyenbe halottakat szokás belecsavarni. Itt már végigpusztított a történelem. A becsukott, bepiszkítottan meggyalázott teátrum persze jelkép. Finoman fogalmazva arra utal, hogy nem tartják kellő becsben a kultúrát.

Amikor a világnagyság Andrei Serban Kolozsváron a remekbeszabott Ványa bácsi-előadásában, amit éppen a pesti Nemzetiben is láthattunk vendégszerepelni, ugyanígy szembe fordította a közönséget a nézőtérrel, akkor ezzel a gesztussal még egy valamennyire patinás színháztól és értékeket becsülő korszaktól búcsúzott. Alföldi viszont már olyan korról regél, amelyben az értékek jelentős részét eltiporták. Ezt is jelzi a Hamletben szétzilált nézőtér és az álságosan gazsuláló lakájvilág, melynek tagjait Nagy Fruzsina jelmeztervező pedánsan vasalt öltönybe, divatosan élénk színű nyakkendőbe öltöztette.

A Rába Roland által alakított Polonius hajbókoló, saját gondolatait magától elhessentő, gazsuláló udvaronc, aki bármit megtesz, amit parancsolnak neki, önálló cselekvési lehetősége szinte nulla. A társadalmi ranglétrán elég felül lévő alattvaló. Marton Róbert és Hevér Gábor Rosencrantz és Guildenstern szerepében lóti-futi, álságos fenéknyalók. Hiába halnak meg mindhárman, amikor majd jön az új uralkodó, megjelennek mellette, ezzel jelzi a rendezés, hogy a szolgalelkűség természetrajza azonos bármikor.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: DIÓSI IMRE