Horváth László a Fonóról, a népi kultúra, a kísérletezés és Kapolcs budai bázisáról

A vajdasági Kishegyes szülötteként csöppent bele a budapesti művészvilágba, ahol sikerült értéket teremtenie és mentenie. A kortárs művészetet komplex egészként fogja fel, ezért az általa vezetett szellemi centrumban összeadódnak az értékek, a színek: a tánc, a népzene, a színház, a képzőművészet, a hagyományápolás és a kísérletezés.

– A Fonó ugyan Budai Zeneháznak nevezi magát, de bátran nevezhető befogadó színháznak is, hiszen nem egy produkció itt tágabb értelmezést tesz lehetővé, ráadásul sok a kísérlet, mondjuk úgy, a bátrabb megnyilatkozás. Mi a Sztregova utcai intézmény titka? Ezt azért is kérdezem, mert az a fajta nyitottság, ami itt még megtapasztalható, egyre kevésbé jellemző a főváros kulturális életére...

– A Fonó titka talán a küldetésében keresendő: értékek mentén felvállalni a magyar kultúra hazai és Kárpát-medencei produkcióit, legyen az népzene, néptánc, világzene vagy akár zenei és táncimprovizáció. Fontos viszont, hogy a Fonó zeneházként akar működni, nem színházként. Nagyon egyszerű okból: színházból kisezer van Budapesten, de zeneház csak egy, ahol koncertezni, klubozni, táncházat tartani, lemezt felvenni, lemezt kiadni is lehet. Egy évtizede nálunk székel a Civil Rádió, újabban pedig itt a bázisa a kapolcsi fesztiválnak, ahogy a Fesztivál Szövetségnek is. De mellettünk alkot az Artus Színház és nyolc-tíz képzőművész is. Tehát ha az itt alkotók szellemi erejét összeadhatjuk, akkor kiderül: páratlan értékekkel rendelkezünk, viszont ezt nem tudjuk jól kommunikálni, mivel pénzből van a legkevesebb errefelé. Amúgy a rendszerváltás óta nem volt ilyen reményvesztett, kilátástalan és ennyire izgalommentes a kulturális életünk, ez pedig semmi jót nem vetít előre az elkövetkező évekre. Mi azért tartjuk magunkat.

– A Fonóban fontos szerep jut a táncnak. Már a babát váró és kisgyermekes családok is örömmel járnak ide. De van-e kapcsolatuk például a Novák János vezette Kolibri Színházzal, a Bárkával vagy bármely más, a művészeti nevelésben élenjáró színházi vállalkozással? Tanulnak egymástól, vagy mindenki a maga útját járja?

– A tánc mindennapos a Fonó életében. Hétfőn és kedden kalotaszegi néptáncot oktatnak az egyik teremben, míg a másikban Budai László vezetésével a tangóé a főszerep. Szerdánként immár 17 éve nyitva a táncház, ahol eddig közel kétszázezer ember fordult meg, és talán minden népzenei formáció is. Ebben az évadban csütörtökönként a Poros zenekar tartja népzenei és néptánc klubját, pénteken kéthetente a város legmenőbb moldvai táncházát a Berka együttes szolgáltatja. Valamilyen szinten önjáró a programstruktúra, így szorosabb együttműködés most nincs az említett színházakkal. Saját utunkat járjuk, annak minden szépségével és nehézségével együtt.

– A Magyar Állami Népi Együttes Mihályi Gábor vezetésével évek óta a hagyományos néptáncos felfogás újraértelmezésére tesz kísérletet, de bizonyos értelemben az Experidance társulat is ezt teszi. A Fonó szakmai műhelyként hogyan viszonyul ezekhez a táncszínházi, nem ritkán showszerű megközelítésekhez? Úgy is kérdezhetném: mi fér bele a népi kultúrába, és mi nem?

– A táncszínházi modern kísérleteket az említett alkotók végzik nagy sikerrel, a népzenélésben az ilyen kísérleteket világzenének hívják. A Fonó koncert- és táncházas helyszínként, valamint kiadóként is elkötelezett a műfaj archaikus ápolásában, de a feldolgozások éltetésében is. A szerdai táncház a népi örökséget hivatott továbbadni az érdeklődőknek, míg kiadóként támogatjuk a kísérletezéseket. A népi kultúra csak akkor élő, ha hozzárakunk valamit a mai világ érzéseiből, és akkor cselekszünk jól, ha a mai állapotok szépségét építjük bele a múlt örökségébe, nem pedig a káoszt. A Dresch Quartet Fuhun-lemezén egy versszaknyi ének van csupán, de az mindent elmond a máról: „Ej, de dum-dum zene, milyen nagy, / Ej, de nagy a te hatalmad. / Te melletted erdő-mező nem alhat. / Ej, pedig jó az Isten, megmutatja, / Megmutatja, mi a szép, /Hallgasd meg az erdő-mező énekét!”

– A Nemzeti Táncszínházzal szorosabb a kapcsolat?

– Nincsen szoros kapcsolat, mindenki a túlélésre játszik, azt az intézmények közötti összefogást, érdeklődést, amit tizenöt éve megleltem, átéltem, nem érezni sehol. El kellene ismerni, hogy hihetetlen kulturális túlkínálat van ma Budapesten, így ne csodálkozzunk, ha évente bedől egy-két kultikusnak mondott intézmény vagy társulat, vagy eltűnik egy-két zenekar. A kulturális piacon is az élet farkastörvényei uralkodnak…

– Egy ízben így nyilatkozott: „jó időben indult a Fonó, de rossz helyen”. Mi a baj Újbudával?

– Miután pár hete megnéztem az úgymond menő belvárosi helyeket a Király utca, a Holló utca, a Gozsdu-udvar környékén, úgy látom, pont jó helyen van a Fonó. Míg az előbbiekre a kulturált jelző egyre kevésbé mondható el, habár egyértelmű, hogy a külföldieknek ez így nagyon tetszik, addig a Fonó meg kíván maradni egy tényleg kulturált helynek, ahol a magyar kultúra értékei mindig meglelhetők lesznek. Aki kíváncsi és igényes is, az nem fog csalódni bennünk.

– Ma miből él a Fonó? Változatlanul az üzletember, Lukács József a legfőbb „befizető"?

– Ha elfogy a pénzünk, akkor nyugodtan jelentkezhetünk a tulajdonosoknál, ők a klasszikus mecenatúra példaképei lehetnek sokak számára. Ha már létrehozták és hisznek is benne, akkor éltetni is fogják.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: SZABÓ ZOLTÁN ATTILA, FOTÓ: DIÓSI IMRE