Varnus Xavér: Az a műfaj, amit megteremtettem, velem együtt le fog záródni

Saját életének formatervezője. Liszt Ferenc és Faludy György különleges hagyatékát követve, Varnus Xavér kimozdította az orgonát az addigi hagyományos szerepköreiből. Egyfajta szellemi és művészi szabadsággal ruházta fel, és ezzel önálló műfajt teremtett.

– Garas Dezső emlékére címmel tartott koncertet április közepén a Müpában, Törőcsik Mari közreműködésével. Az eredeti tervek szerint Garas Dezső is fellépett volna...

– Drága Dezső a halála előtt egy héttel azt mondta nekem: „Ha esetleg nem tudok ott lenni a koncerten, akkor is tartsátok meg!” Az egész ötlet onnan indult, hogy közel hatvan éve forgatták a Kölyök című filmet, amelyben Garas Dezső és Törőcsik Mari egy dunaújvárosi szállodában üldözik egymást. Az étteremben pedig egy fehér zakós, elegáns úr ül a zongoránál – az édesapám. Ennyi év után tulajdonképpen egy sorsfordító osztálytalálkozót szerettem volna összehozni. Az áprilisi koncertet megtartottuk, Garas Dezső helyébe viszont senki sem léphetett. Hogyan is lehetne pótolni a pótolhatatlant?

– Gondolom, rengeteget próbált a koncertre.

– Minden második héten leültünk Törőcsik Marival, édesen elkávézgattunk, jókat beszélgettünk. Nemrég egy interjúban Sir Anthony Hopkins azt nyilatkozta, hogy nem kell ezeket a dolgokat túlmisztifikálni. Egy színésznek például nincs más dolga, mint jól megtanulni az adott szerepet, és ha van egy kis tehetsége, akkor a többi úgyis jön magától. Néha meghatottan kérdezik tőlem, hogy milyen üdítő érzés lehet az orgonánál ülni. Persze, öt méterről biztos annak tűnik, de egyébként meg állandóan koncentrálni, figyelni kell arra, amit az ember csinál. Egyik nagyon kedves barátom, Fésűs Gábor professzor a Kardiológiai Intézet szívsebészeti osztályán dolgozik. Ő azt vallja, hogy a teremtést egy felső erő mozgatja, amibe bizonyos mértékig megpróbál besegíteni. Ugyanez van a zenénél is.

– A szlovák püspökök sokáig be akarták tiltani a Bachtól Vangelisig című felvidéki hangversenysorozatát. Hogyan érintette ez?

– Engem ezek a helyzetek megnevettetnek. A lavinát elindítók ugyanis szép kis öngólt lőttek maguknak. A koncertsorozat első állomásánál, Révkomáromban közel másfél órát kellett várni, mert a templom háromezres ülőhelye kevésnek bizonyult. Sokan állva hallgatták végig az előadásomat. A koncertsorozat ötlete egyébként onnan indult, hogy Csáky Pál szlovákiai magyar politikus tavaly mondta nekem, hogy a pozsonyi dómban megtalálták Pázmány Péter sírját. Ezt egybevettem azzal, hogy a 16. században Veit Bach, vagyis Johann Sebastian Bach szépapja a pozsonyi Szent Márton-templom híve volt. Arra gondoltam, milyen izgalmas lenne ringbe állítani az ellenreformátort a zenetörténet legnagyobb egyéniségével. Innen indult az egész…

– Gondolom, Európán belül nincs szükség arra, hogy magával vigye az orgonáját, de mi a helyzet a tengerentúllal?

– Csak oda viszem el a hangszeremet, ahol az orgonapestis végigfutott, többnyire Közép-Kelet-Európában. Nálunk is kuriózumnak számít ez a hangszer, néha olyan, mintha az első magyar műhold kilövéséről beszélnék. Nickelsdorftól nyugatra már minden városnak van saját orgonája. A hangszer szerkezetét azonban országonként másként alakították ki. Sokszor elég száz kilométert utaznom, hogy egészen másmilyen orgonát találjak. Amikor nagyobb koncertturnéra megyek Németországba, Angliába vagy Franciaországba, akkor minden hangszerrel újra meg kell ismerkednem. A nyelvezetüket már kódoltam, de az arányokat, a távolságokat nem ismerem. Persze, Kanadában is nagy hagyománya van az orgonakoncerteknek, de mindig ugyanazok a hölgyek ugyanolyan ruhában jönnek el. Mintha egy fröccsöntő gyárban készítenék őket.

– Jól ismeri a világ orgonáit. Mit tart a Dohány Utcai Zsinagóga hangszeréről, amelyen már többször koncertezett?

– Csodálatos múltja volt a régi orgonának. Annak idején egy francia zeneszerző avatta fel, a premieren pedig az első sorban ott ült Liszt Ferenc is. Rengeteg különlegessége volt a hangszernek. Egy kicsit szomorú a történet, mert a hangját utoljára gyerekkoromban hallottam. Aztán ahelyett, hogy restaurálták volna, egyszerűen kidobták, és építettek helyette egy másikat. A sípok nagy részét meghagyták, a többi „lomot” pedig érdekes módon felvásárolta az esztergomi bazilika. Ugyanez történt a Zeneakadémia orgonájával is: 1967-ben beraktak oda egy olyan hangszert, amellyel igazából nem lehetett mit kezdeni.

– Nagyobb koncertjei előtt hónapokat töltött el Thaiföldön, hogy a legnehezebb ujjrendeket és futamokat a tengerparton gyakorolhassa. Mi az oka, hogy most itthon maradt?

– Valamikor véletlenül bekapcsoltam a televíziót, és láttam, milyen forradalmi hangulat uralkodik abban az országban. Úgy döntöttem, hogy ezzel végérvényesen befejeztem a thaiföldi létemet. Van ott még egy lakásom, de szép lassan attól is megválok.

 Pedig ott, egy megrekedt liftben találkoztak Rhoda Scottal, akivel pár óra alatt eldöntötték, hogy Budapesten orgonacsatát vívnak. Mennyire érezte sorsszerűnek ezt?

– Az emberekkel folyamatosan történnek véletlen helyzetek, csak mintha szürkületi vakságban szenvednénk, egyszerűen nem akarjuk észrevenni, ha a sors zöld utat jelez. Látszólag nagyon fura dolgok történnek velem, pedig az az igazság, hogy mással is történik legalább ennyi. Úgy történt a nagy találkozás, hogy egy délutáni gyakorlás után beszálltam a szálloda liftjébe, és csak a váratlan leállásakor vettem észre, hogy az útitársam nem más, mint Rhoda Scott. Remekül elbeszélgettünk a tizenötödik emeleten lebegve, és mivel a liftből csak négy óra elteltével tudtak minket kiszabadítani, elővettem a szintetizátoromat, és elkezdtünk muzsikálni. Mi a fenét csinálhattunk volna ott annyi ideig? Elhatároztuk, hogy egyszer ugyanezt a csatát megvívjuk Budapesten is. Így született meg az Orgonák csatája című koncert, amelyre egy óra alatt elkapkodták a jegyeket.

– De nem ez volt az első találkozásuk?

– Amikor ő Magyarországon turnézott, én hétéves voltam, és már két éve orgonista szerettem volna lenni. A csodálatos zenélésén kívül az imponált nekem, hogy a közbeszéd tárgyává tudta tenni a zenét. Az emberek erről beszéltek az utcán, a taktaharkányi paraszt néni is tudta, ki ő és mit csinál. Kimozdította a műfajt a bezárt, belterjes világból, a televízió jóvoltából gyakorlatilag kitolta az orgonát a nagyközönség elé. Ilyesfajta élményem nekem is akad. Amikor Friderikusz Sándor először hívott meg a show-jába, minden barátom intett tőle, hogy elmenjek, mert féltek, hogy nem lesz jó vége.

– Mégis elment.

– Elmentem. Másnaptól pedig soha többet nem kellett bemutatkoznom. Persze, másmilyen hozadéka volt ennek az akadémiai zenésztársadalomban, ahol gyakorlatilag nem álltak velem szóba. Ilyenkor a szakma elfelejti, hogy Liszt Ferenc, aki az 1830-as években koncertkarrierjének a csúcsára ért, igazából nem a zongoratudásával, hanem sokkal inkább a viselkedésével hívta fel magára a figyelmet. Zseniálisan építette fel a hangversenyeit, ahol kezdetben fizetett ájuldozó hölgyek jelentek meg. Aztán szép lassan megjelentek az önkéntes ájuldozók. Lisztnek sikerült a zongorát közügyé tennie, ami azt jelentette, hogy a koncertjei sokkal fontosabbak voltak, mint a politikai események. Ennek megfelelően tudatosan léptem be a showbiznisz világába. Szerettem volna az orgonát kivinni a közönség elé, hogy ne csak egy szűk réteg ismerhesse.

– Faludy György is a személyiségének köszönhette, hogy a költészet a figyelem központjába került.

– 1978-ban másfél kilométeres sorok álltak a könyvesboltok előtt, annyira megzavarta a világot vibráló költeményeivel. Ha elment előadást tartani az ELTE Jogi Karára, a bejáratnál álló tömeg néha összeverekedett. 1998-ban Zilahi Tamás filmrendezővel elvittük Faludyt Kőbánya egyik elhagyatott restijébe. A döbbenet akkor ült ki az arcára, amikor bekapcsoltuk a kamerát, és a tömeg elkezdte fejből mondani a Haláltánc című ballada refrénjét. Ez a legnagyobb Faludy-örökség. Miközben költemények olvasásra buzdította az embereket, a legszebb alkotásokat adta a kezükbe.

– Mennyire sikerült elvarázsolnia az új generációt az orgona szépségével?

– Megváltozott a világ, de az orgona köré felépített bástyám húsz éve mozdíthatatlan. Nagyon nehéz ezt megtartani, hiszen folyamatos ellenszélben kell dolgoznom. Persze, amikor belekezdek Bach D-moll toccata és fúgájába, tudom, hogy közel négyszáz nő keze rásuhan a pasijának a térdére, és megkérdi: „Emlékszel?” Olyan távoli nosztalgiát ébresztek bennük, miközben a mű megtartja a maga komolyságát, és nem veszít az értékéből. Azt gondolom, az utánam következő generációt két dologban sikerült megfertőznöm: az egyik, hogy rengetegen vették fel a keresztnevemet. A másik nem túl sikeres: a fiatalok csak a siker lehetőségét látták meg az orgonában, ezért választották ezt a hangszert. Akik emiatt kezdtek el orgonálni, azok előbb vagy utóbb, de biztosan meg fognak bukni.

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE