Czakó Klára: Az embernek a színházat kell szeretnie, hogy a színházban milyen feladata van, az majdnem mindegy

Czakó Klára Kaposváron volt színész, majd gyermeke születése után otthagyta a színpadot. De Zsámbéki Gábor hívta a Katona József Színházhoz, ahol ügyel is, súg is, és kis szerepeket játszik.

– Amatőr színjátszóként kezdted a pályát.

– Kecskeméten születtem, ott nőttem föl. 1962-ben kerültem gimnáziumba, és ott volt egy amatőr színpad. Világéletemben versmondó voltam, rögtön csatlakoztam az irodalmi színpadhoz.

– Próbáltál felvételizni a Színművészeti Főiskolára?

– Hogyne próbáltam volna! Piros Ildikó évfolyamtársam volt a gimnáziumban, és baromira megsértődtem, hogy őt fölvették, engem pedig nem. Így csak egyszer felvételiztem. A szüleim is nyakas emberek voltak, elsőgenerációs értelmiségi vagyok. Pékmester volt apukám, de azért színházbérletet vettünk a kecskeméti színház nagy korszakában, amikor Radó Vilmos volt az igazgató. Én már akkor „beleimádtam” a színházba. Külön engedély kellett az iskolától ahhoz, hogy vasárnap délután elmenjek a szüleimmel színházba. Leánygimnázium volt. Voltak diákelőadások is, de azokon kizárólag egyenruhában, matrózblúzban jelenhettünk meg. Jelesen érettségiztem. Jelentkeztem orvosi egyetemre is, oda föl is vettek Szegedre, de azt hamar abbahagytam.

– Hogyan kerültél a kaposvári színházhoz?

– Úgy, hogy Verebes Pistával valahogy összekeveredtem a Fészek Klubban. És akkor, 1972-ben indult a Zsámbéki Gábor nevével fémjelzett éra Kaposváron. Még Komor Pista volt az igazgató. Zsámbéki, aki akkor főrendező volt, egyszer csak azt mondta, hogy odavenne segédszínésznek.

– Ez neked nagyon tetszett?

– Szerintem én, amióta megszülettem, szerelmes vagyok a színházba. Tudnék mutatni olyan óvodai képeket, amelyeken a Piroska és a farkasban én vagyok a nagymama. Biztos vagyok abban, hogy erre születtem.

– Ha ezek után segédszínésznek szerződtettek, az nyilván jó is volt, de rossz is, mert nem te voltál a főszereplő.

– Hatalmas öröm volt.

– Kaposvárnak ez volt a fölfelé ívelő korszaka.

– Ez volt az első felfelé ívelő korszaka. Komor Istvánt még szegedi orvosi egyetemista koromból ismertem. Amikor meglátott, elájult, hogy mit keresek én ott.

– Mennyi ideig jártál orvosi egyetemre?

– Fél évet, mert ott is a színház érdekelt. Onnan ismertem Komort, hogy bejártam a szegedi színházba statisztálni.

– Kaposváron epizódszerepeket kaptál…

– Nagyon helyes szerepecskéket kaptam, fantasztikus mesterekkel dolgoztam. Én akkor nem tudtam, hogy ők a mesterek, de hát gondolj bele, hogy olyan kezekbe kerültem, mint Zsámbéki, Komor, aztán később jött Ascher Tamás, Babarczy László. Fantasztikus iskola volt, mindent csináltunk. Hatalmas műhely indult be ott.

– Ez annak a korszaka volt, amikor hihettetek abban, hogy színházzal megváltjátok a világot.

– Szerintem ez akkor igaz is volt. Azt nem tudod elképzelni, amikor 1982-ben a Marat halála előadása után állsz a színpadon, és bokáig vagy a nézők által feldobált hóvirágban.

– De el tudom képzelni, mert többször láttam. Tán ez volt a kaposvári színház legemblematikusabb előadása.

– Hát, mert ez nagyon lázadó volt. De nem tudom, emlékszel-e Gombrowicz Esküvőjére?

– Emlékszem. Ács János rendezte. Nagyon jó volt, de az már nem ment olyan teltházakkal, mint a Marat.

– Pont ezért akarok erről beszélni, mert így sem vették le a műsorról. Zokogtam az öltözőben, amikor a szünetben csapkodták a hazamenők az autók ajtaját, mert ott volt az öltözőm a parkoló felett. Sokan mentek haza, de a végén az a negyven ember, vagy tán valamivel több, aki ott maradt, akkora sikert csinált, olyan fantasztikus szeretettel vett minket körül, hogy az elképesztő. Akkor még megvolt a kultúrának az ereje. Divat volt kultúrát befogadni. Esemény volt Kaposvárra színházba utazni.

– Kielégítettek a karakterszerepek, vagy vágytál volna többre?

– Vágytam volna többre, de sokkal jobbak voltak nálam. Hát, hogy lehet engem például Molnár Piroskával összehasonlítani? Tátott szájjal csodáltam. Persze, hogy sírdogáltam. El is szerződtem Debrecenbe.

– De aztán visszamentél…

– Naná! De már egy hónap múlva, októberben. Fölhívtam Zsámbékit, hogy én nem bírom ki ezt a vastagnyakú kálvinista várost, ahol éppen le akarták bontani a Darabos utcát, meg arról is szó volt, hogy a Nagytemplomot arrébb viszik, és csak oroszkölni-szag volt az áruházban. Borzalmas volt. Ott egy dolog volt jó, a Királyék, a büfések. Meg hát azért Latinovits szelleme bőven ott volt a színházban. Éppen Debrecenben voltam, amikor meghalt, és azt soha nem felejtem el, ahogy Király bácsi és Marika néni megsiratta. Ezek olyan élmények, amikkel töltődsz. A saját színészi karrierem pedig igazán nagyon soha nem érdekelt.

– Teljesen belenyugodtál abba, hogy Molnár Piroska jobb nálad? Ő a főszereplő, te meg majd játszol kicsiket?

– Abszolút. Sőt, akkor Kaposváron olyan hangulat volt, hogy boldog voltam, hogy segíthetek. Pogány Juditot is sokkal jobbnak tartottam nálam.

– Mit nem tudtál, amit ők?

– Nem tudom. Illetve egyszer ezt Gazdag Gyula rendező nagyon jól megfogalmazta a tájbuszon, Nagykanizsáról hazafelé jövet. Azt mondta, hogy igazából nem találkoztam Kaposváron azzal az emberrel, aki valóban hitt volna bennem, aki bennem gondolkodott volna. Ha baj volt, akkor mindig azt gondolták, hogy majd a Czaki megoldja. De kaptam nagyobb feladatot is, például az Ascher által rendezett Élnek, mint a disznókban Kárász mama azért nem volt semmi! Majdnem megkaptam érte a színikritikusok díját, egy szavazat hiányzott hozzá. Azért volt ilyen is. Tulajdonképpen hamar abbahagytam Kaposváron a pályát, mert amikor 1982-ben megszületett Dórikám, én őt választottam. Ha tehetségesebb vagyok, akkor nyilván harcolok, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ne én tanítsam meg a gyerekem enni, menni, ülni, beszélni. Még Margit királynét játszottam Dórival a testemben, Lázár Kati és Pogány Judit partnereként. Babarczy úgy gondolta, hogy megszületik Dóri, és utána megyek vissza. De én azt mondtam neki az évadnyitón, hogy nem megyek vissza. Ő azt válaszolta, hogy az nem lehet, majd máshogy döntök, ha meglátom a szereposztási táblát. És tényleg, én lettem volna Muskátné a Liliomban, és egy orosz operettben is főszerepet kaptam volna. Végül Margitai Ági jött játszani helyettem. És én azt feleltem Babarczynak: „Nem. Értsd már meg, Laci!” És akkor ő nagyon kiakadt. Azt mondta: „Akkor elmész gyesre!” 1983. augusztus 22-e volt. Azt válaszoltam: „Persze, szeptember elsejétől elmegyek.” Mire ő közölte: „Nem, mától!” És tényleg, attól a naptól gyesen voltam. 900 forint volt a gyes, de szerencsém volt, mert éppen akkor jött egy kormányrendelet, hogy lehet mellette munkát vállalni. És akkor jött Keres Emil ajánlata a Radnóti Színpadtól. Így Pesten is játszani kezdtem, közben baromi sokat rádióztam. A megélhetést a rádió jelentette, de mindent csináltam, butikban is dolgoztam, takarítottam. Annyira szomorú lettem, hogy színházba hosszú ideig nézőként be sem tettem a lábam.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: DIÓSI IMRE

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.