Zöld Csaba sokáig töprengett, hogy színész vagy zenész legyen, végül úgy döntött: mindkettő lesz

Különleges hang, megnyerő tekintet. Zöld Csaba kitűnő színész, aki a színház mellett másik nagy szerelmét, a zenét sem hanyagolja. Olyannyira nem, hogy kimagasló zeneszerzői és szövegírói munkásságáért átvehette az Orszáczky-díjat. Álmodj valami újat! című lemezbemutató koncertjével pedig minden álma teljesült.

– Mikor fogalmazódott meg benned egy saját lemez gondolata?

– Tavaly teljesen átalakult a József Attila Színház. Nagyon sok új produkció került a repertoárra. Míg régebben huszonöt előadásom volt egy hónapban, addig most már csak négy-öt. Az évad elején nagyon sok időm maradt, és újból foglalkozni kezdtem az első lemezem anyagával. Ezek a dalok több mint tíz éve érlelődnek. Mindig csiszolgattam rajtuk. Most értem el oda, hogy ebből a harmincöt dalból kiválasztottam tizenegyet, ezek kerültek a lemezre.

– Március végén volt az első lemezbemutató koncerted, amelyre két vendéget is hívtál. Hogyan került képbe Zsédenyi Adrienn és Miller Zoltán?

– Zolival sokat játszottam színpadon, régóta terveztük ezt a közös fellépést. Zsédát pedig csodálatos énekesnek tartom, akivel nagyon szerettem volna együtt dolgozni. Elbűvölő személyiség, gyönyörű hanggal. Ami alapvetően közös a két énekesben, hogy nagyon nagyra tartom a tehetségüket, hosszú ideje vannak a zenei pályán, ami sokat elárul a munkásságukról. A koncerten Zolival és Zsédával is énekeltem duettet, de mind a ketten hoztak egyéni dalt is.

– Az Álmodj valami újat! lemezbemutató koncerteddel akkor minden álmod teljesült?

– A lemezre felkerült minden dal azt az életérzést tükrözi, amiben hiszek. A lelkemet nyitom meg a dalokban. Kaptam már negatív kritikát amiatt, hogy minden szerzeményemnek optimista kicsengése van. Hiszen a mai világban nem divatos pozitív gondolatokról beszélni. Én pont az ellenkezőjét állítom: minden fejben dől el. Hiszek a pozitív gondolkozásban, és erről szólnak a dalaim is.

– Milyen visszajelzéseket kaptál a koncertedről?

– A koncert frenetikus hangulatban zajlott. Fantasztikus dolog tehetséges zenészekkel, művészekkel dolgozni, és most a lemez, a koncert kapcsán sikerült egy újat, nagyobbat álmodni. A fellépésen viszont éreztem bizonyos hiányosságot.

– Mire gondolsz?

– Abszolút maximalista vagyok. A magammal szemben felállított elvárásoknak pedig nem tudtam megfelelni, mert a három hónapos kemény felkészülés végére nagyon elfáradtam. Nagyon nagy volt a tét, nem tudtam a dolgokat elég lazán kezelni. A közönségtől kapott bátorítás viszont visszaterelt a helyes mederbe.

– Ugorjunk vissza az időben! Mikor dőlt el, hogy színész leszel?

– Gyerekkoromban motorversenyző, majd mozdonyvezető szerettem volna lenni. Aztán pap, mert nagyon tetszett a katolikus misék ünnepélyessége. Drága megboldogult nagymamám, Viktória mondta el nekem, hogy a papoknak nem lehet feleségük. Abban a percben rájöttem, hogy nekem az így nem lesz jó. Viszont a szertartás nagyon tetszett, és a papokat utánozva sokszor térítgettem a tyúkokat nagyanyám udvarán. Nyilván ez az exhibicionizmus predesztinált arra, hogy a középiskolában szavalóversenyre járjak. Aztán megijedtem, hogy nem ezen az úton kellene járnom. Művészeti iskola helyett ezért informatikai szakra jelentkeztem. Mindent csináltam, csak informatikával nem foglalkoztam. Zenekart alapítottam, majd színjátszókört. Az iskola történetében először kaptam kitüntetést az évek során végzett művészeti tevékenységekért...

– A középiskolában kezdtél el a zene felé nyitni?

– Már hatévesen megkértem az édesanyámat, hogy vegyen nekem hegedűt, mert láttam a televízióban egy velem egykorú kisgyereket, hogy milyen szépen játszik. Fél évig próbált megtanítani egy tanár, de teljes antitalentum voltam. Nem a muzikalitás hiánya miatt, hanem egyszerűen nem tudtam azokat a finom fogásokat megcsinálni. Meguntam a dolgot, a vonót eldobtam, és elkezdtem gitározni a hegedűn. Autodidakta módon tanultam meg az első lépéseket. Az informatikus szak alatt zeneszerzőnek is készültem. Írtam is egy négyperces szimfonikus művet.

– Kinek mutattad meg először?

– A szülővárosomban, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatójának mutatta meg édesapám a művemet. Kérdezték is tőle, hogy mikor végeztem a Zeneművészetin... Mindennél jobban érdekelt az alkotás folyamata, amit a zenében és a színpadon is ki tudtam élni.

SZÖVEG: TARNÓCZY ORSOLYA, FOTÓ: DIÓSI IMRE

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.