Balázs Áron Budapesten megélte a világban való eltévedés élményét

Édesapja, Balázs Imre Marosvásárhelyen ismert művész volt; tizenegy éves korában figyeltek fel a tehetségére, és azt ajánlották neki, hogy menjen művészeti iskolába. Mielőtt bárkiben megszólalna a kisördög: a tehetségkutató tanár nem tudta, hogy a híres Balázs Imre és a rajzaival őt elképesztő Balázs Áron között szoros rokoni kapcsolat áll fenn.

– A festés, a rajzolás gyermekkorod óta az életed része?

– Habár otthon ez nem volt hangsúlyos téma, mégis mindennapos volt, hogy a műteremben tébláboltam, a rajzolásról az első emlékem azonban az óvodából ered. A velem szemben ülő gyerek bosszantani akart, és belefirkált a rajzomba – egy fát rajzoltam éppen. Nem lettem dühös vagy elkeseredett, hanem a firkát beillesztettem a rajzba. Amikor a kis pajtásom másodszor is belerajzolt a művembe, ugyanígy tettem. Végül sírva fakadt, mert nem tudott kihozni a sodromból. Ez az attitűd mára újra fontossá vált számomra. Az, hogy egy egyébként nem kedvezőnek ítélt helyzetre is pozitívan tekintsek, mostanában ismét jelentőséggel bír – annál is inkább, mert pszichológiai tárgyú könyveket olvasok, és rádöbbentem a pozitív világszemlélet fontosságára.

– Még a rendszerváltás előtt költöztél a szüleiddel Magyarországra. Mi volt ennek az előzménye?

– A döntést és a költözés előkészítését, lebonyolítását a szüleim végezték, és bár akkor én már tizenkilenc éves voltam, lényegében nem vettem benne részt. Elsősorban apámnak kellett elhagynia Romániát; 1956-ban diákként kiállt a magyar forradalom mellett, ezért el is ítélték, utána pedig megfigyelés alatt tartották. Két-három évig tartó előkészítés után végül 1987 nyarán jöttünk át. Eleinte Budapesten éltünk, majd apám művészként Vácon kapott lakást. Én 1994-ben megnősültem, és azóta Budapesten élek.

– Az áttelepülés után milyen élmények értek Budapesten? Akkor jártál itt először?

– Nem, hatéves koromban jártam már itt. Az élményt pedig meghatározta, hogy Marosvásárhely Budapesttel összemérve kisvárosnak számít, hiába él benne kétszázezer ember. Tipikus mezőváros, egy főtérrel, amelyben könnyű tájékozódni. Budapesten viszont elvesztem, nagy és átláthatatlan város volt számomra. Akkor megéltem a világban való eltévedés élményét.

– Tizenkilenc éves korodban megismétlődött ez az élmény?

– Technikailag nem, mert volt térképem, de a szellemileg való eltévedéstől továbbra is féltem. Hiába volt apámnak például ötezer példányos könyvtára, a kortárs képzőművészekről, irányzatokról sok mindent nem tudtam. Lehet, ha Bukarestben éltem volna korábban, több ismeretem lett volna, de Marosvásárhely ilyen értelemben provinciális volt.

– Aztán mestered, Maurer Dóra megtanított tájékozódni?

– Igen, ő tagadhatatlanul sokat segített. Ő volt a tanárom a Képzőművészeti Főiskolán. Eredetileg egyébként nem hozzá kerültem, de Molnár Sándor nekem túl merev mester volt. Meghatározta, honnan hová kell eljutni, lehetetlen volt tőle eltérő véleményt megfogalmazni, képviselni, ezt pedig nem tudtam elfogadni, és ma sem tudom.

– Hogy telt a megérkezésed és a főiskola elkezdése között eltelt három év?

– Művész akartam lenni, vagyis nem volt kérdés, hogy be kell kerülnöm a Képzőművészeti Főiskolára. Ezért aztán előkészítőre jártam, a hét hat napján délután háromtól este nyolcig rajzoltam; mellette a Nemzeti Galériában raktárosként dolgoztam.

– Közben milyen változások zajlottak benned?

– Hála a galériában eltöltött időnek, a képek misztikus holmikból tárgyakká váltak a szememben. Talán túlságosan is kritikussá váltam, akkoriban úgy éreztem, hogy nagyon sok rossz kép vesz körül a galériában.

– Ma már másként gondolkodsz ezekről az alkotásokról?

– Igen, változtam. Például Dienes Gábor képei akkor nagyon tetszettek, és sokszor megálltam Tolvaly Ernő egyik, háromméteres monokróm vászna előtt, azon tűnődve, hogy vajon mit keres ott. Ma már másként gondolom, megtanultam értékelni Tolvaly művészetét.

SZÖVEG: SZALKAI TAMÁS, FOTÓ: DIÓSI IMRE

A cikk folytatása magazinunkban olvasható.