John Osborne darabja a Nemzeti nagyszínpada alatt

Meglehetősen érdekes megoldás, hogy Alföldi Róbert a Nemzeti Színház nagyszínpada alá helyezte John Osborne Hazafit nekünk! című darabjának előadását. A színpad csaknem minden szeglete mozog, és emelkedéséből, süllyedéséből keletkezik a sajátosan impozáns díszlet.

Oszlopszerű tünemények sora emeli és süllyeszti egyszerre a színpadot, vagy akár bármely részét, tetszés szerint. Ezek az oszlopok valóságos erdőt, dzsumbujt képeznek, csaknem el lehet közöttük veszni, keresni lehet az utat a szó szoros vagy éppen átvitt értelmében is. Nem véletlenül ezek között jelenik meg a főszerepet játszó László Zsolt Redl képében. Mintha nem látna ki a félhomályból, nem tudná, merre is tartson, hunyorog, néz bennünket, a közönség tagjait is, akik két oldalt ülve fogjuk közre. De köztünk azért meglehetősen nagy, ha nem is mindig tágas a tér. Hiszen amikor valamennyi oszlopot látjuk, akkor inkább szűknek, félhomályosnak, kiismerhetetlenül rémisztőnek hat, akár súlyos bezártságérzetünk is támadhat így a föld alatt.

Ezt alkalmazta annak idején Mészáros Tamás, amikor a Sötétség délbent rendezte a Vígszínház nagyszínpada alatt. A darabbeli örökös, reménytelen bezártság, az alulvilágítottság, a nézők bezártságélményével is párosult, és ez akár lidércessé fokozta a hatást. Így van ez a Nemzetiben is, bár a pazar hidraulika segítségével Alföldi nagyvonalúan ki is tudja tágítani a teret, amikor a főhős vagy akár más előtt jókora távlat nyílik, így a tér lényegében a szereplők hangulatának, lelkületének kivetülésévé válik. Láthatjuk velük egy szintben a színészeket, de bizonyos szituációkban nézhetjük őket békaperspektívából, úgy, hogy lényegében fölénk hatalmasodnak, a fejünkre nőnek. Ugyanakkor az az érzetünk is támadhat, hogy ez az olykor lenyűgöző, máskor félelmetes, bármikor mozgásba hozható masinéria akármikor be is darálhat valakit, a fogaskerekei közé kerülhet bárki, hogy menten agyonzúzza, akár jeltelenül, nyomtalanul.
A világhírű Jurij Ljubimov alkalmazott ilyen mozgó, már-már megelevenedő, hatalmas függönyt a szintén világhírű Taganka Színházban bemutatott – és Budapesten is megcsodált –, fejbekólintó erejű, döbbenetes Hamlet-rendezésében. Ez a súlyos, sejtelmes félelmetességgel megvilágítható függöny a hatalmi gépezet jelképévé vált, magába tekerhetett, agyonnyomhatott embereket, de aljasságra készülve hallgatózni is lehetett mögüle, igyekezett leplezni a bűnt.

SZÖVEG: BÓTA GÁBOR, FOTÓ: NEMZETI SZÍNHÁZ (HORVÁTH JUDIT)

A cikk folytatása magazinunkaban olvasható.