Csuja Imre Hajdúnánáson Petőfit szavalt, ma az Örkény István Színházban nyolc szerepben játszik

Már fiatalon szavalt Hajdúnánáson, a szülővárosában. Az öregek fedezték fel a tehetségét, ezért gyakran szóltak neki: „Imi, mondj egy verset!” Később a helyi amatőr színpadon igazolta, hogy van keresnivalója a színészi pályán: alig valamivel az érettségi után már önálló Villon-estet jegyzett. Csuja Imre napjainkban az Örkény István Színház elismert művésze, ahová – idézve őt – nem melózni jár az ember, ugyanis a sajátjának érzi a teátrumot.

Kodály tanítványa pedagógusként is kulcsfigurává vált

Egy Kodály-tanítvány alapjaiban rengette meg a hazai színháztörténetet: A háromszoros Kossuth-díjas Nádasdy Kálmán az Operaház rendezőjeként, igazgatójaként és pedagógusként, a Színművészeti Főiskola főigazgatójaként is kulcsfigura volt. Olyan rendezők és színészek mestere, mint Avar István, Garas Dezső, Csiszár Imre, Szinetár Miklós, Zsámbéki Gábor vagy éppen Márkus László, Schwajda György, Iglódi István, Ruitner Sándor, Ádám Ottó.

„Jól tudta érezni magát, sőt hitt is ebben a flitteres, nagyherceges operett-világban”

Bizonyos értelemben mai sztár volt, hiszen a korabeli bulvárlapokat remekül használta a maga céljaira, ráadásul rendre olyan partnerre lelt magánéletében, aki nem volt akárki – gondoljunk Huszka Jenőre vagy Molnár Ferencre. Más szemszögből nézve viszont Fedák Sári minden volt, csak mai értelemben vett sztárocska nem, hiszen nem a botrányokból élt, hanem a tehetségéből, a talentumából. Nem csoda, hogy – Molnár mellett – Ady és Németh László is rajongott érte.

„Gyönyörű hangja emberi katedrálisként misézik”

Elképesztően tudott hatni, drámai erőt sugározni. Ő volt a Nemzeti Színház egyik jolly jokere. Az örök Mózes. Ádám, Lucifer, a Föld szelleme és az Úr hangja egy személyben. Bánk bán és Tiborc 2 in 1. Sinkovits Imre – túlzásai ellenére is – korszakos egyénisége a magyar színházművészetnek. Megkerülhetetlen totem. Pályakezdők mérték-mérik magukat hozzá. Az utcán őt megszólítókat mindig barátsággal üdvözölte, büszke volt arra is, hogy az ország Törppapája lett idővel.

Sokan próbálták megfejteni a Sinkovits-titkot, de Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermeke nem sok támpontot adott a titokfejtőknek. Szerette, ha írtak róla, élvezte a népszerűséget, de láthatóan minden pillanatban tudott váratlant húzni. Amikor már az ország oszlopos művészének könyvelték el, ő bátran beállt Törppapának a Hupikék törpikékben. Amikor megvádolták azzal, hogy túlságosan régimódi, zengő-bongó hőstípus, kabarétréfákban tűnt fel; effélékkel zsongítva a népet: „Mekkában egy kába ürge / Kőbe lövet / országának nevében a követ / követ követ…”

Ahogy egyre több színt mutatott meg magából, egyre nagyobb sztár lett

Régi vágású színész volt. Eleganciája grófokat, magas rangú katonákat idézett, holott a Józsefvárosban nőtt fel, igen nehéz körülmények között. A sváda persze nem a véletlen műve: édesapja pilóta volt, aki az utolsó berepülésből visszatérően, leszállás közben szenvedett halálos balesetet. Benkő Gyulának így is járt később a vitézi cím, aminek sok hasznát nem vette. Egyébként sem volt törtető típus; elegánsan, kulturáltan, békebeli módon vált maga is olyan idollá, mint akikre ifjúként felnézett. Ódry Árpád tanítványa példaértékű pályát futott be. 

Hatvan éven át szolgálta a Magyar Állami Operaházat

Már a hetvenes években az élő klasszikusok közé sorolták Jámborral, Simándyval, Ferencsik karnaggyal együtt. Kijárt neki a tisztelet, de ő szerényen fogadta a megkülönböztetett figyelmet. Azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett: énekelt, olykor prózai színészi feladatokat vállalt, néha forgatott. Melis György hű volt Kodály Zoltán szellemiségéhez. Sosem kereste elő számlakönyvét, mikor iskolásokhoz hívták; ha a Kodály-módszer, a zeneirodalom népszerűsítése volt a feladata, elment az ország legtávolabbi zugaiba is ingyen.

Arisztokrataként közlekedett egy olyan korban, amikor nem szívelték az úriembereket

Kipipálta a Csehovokat, volt Peachum a Koldusoperában, Warwick, Orfeusz és Rómeó. Mindent eljátszott, amit lehetett, de emellett rendezett, rajzolt, volt forradalmár, börtönlakó és fröccsöntő is, de énekelt és dalszövegeket is írt. Az ő leleménye például ez a slágerstrófa: „Ami szívemen a számon, / nekem ez a modorom. / Ami szívemen a számon, / tagadni sem akarom.” / Darvas Iván 2007 kora nyara óta nincs velünk, de az emléke él. Mi volt a titka? Talán az, hogy bármi történt, mindig önmaga mert lenni.

Az utolsó óriások egyike volt. Hihetetlen közvetlenség és sodró humor jellemezte a magánéletben. Volt szerencsém találkozni vele a Komédium pici pincéjében még pályakezdő újságíróként, ahol épp Radó Gyulával, a valaha élenjáró színház vezetőjével egy reménybeli szuperprodukcióról értekeztek. (Tudtommal sosem valósult meg.) Leültettek maguk közé. És Darvas megkért, hogy tegezzem, majd a legtermészetesebb módon elbeszélgettünk a színházról, a világról, mindenről. Órákig. Nem sietett sehová. Könnyedség, sztárallűröktől mentes hétköznapi stíl, a fiatalok iránti őszinte nyitottság, feltétlen bizalom, fanyar humor – ez mind-mind hozzá tartozott. S amikor hazatértem, és elmondtam édesanyámnak, kivel értekeztem aznap, ő szabályszerűen belesápadt. Mert hát Darvas maga volt az ikon, az egyetlen magyar sztár, a legenda. Avagy: a Nemzet Színésze. De ennyit a magánügyekről.