Jordán Tamás úgy volt osztályfőnök a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy ő maga nem folytatott színi tanulmányokat. Úgy gondolja, nem csak ismereteket, hanem személyiséget is át kell adni. Bajnak tartja, hogy a mai iskolarendszer olyan, amilyen.
– Már a kaposvári színházban foglalkoztatok fiatalokkal, akkori feleségeddel, Lázár Katival. Miért gondoltátok, hogy ezt nektek csinálnotok kell?
– A nyolcvanas években kezdtünk Kaposváron fiatalokkal foglalkozni, és remek előadásokat hoztunk velük létre. Olyannyira, hogy a Bernarda Alba háza előadásáért egy Barcelona melletti fesztiválon megkaptuk az első díjat. Azért is rendkívül értékes ez a díj, mert a Franco diktatúra alatt akkor Spanyolországban még nem volt szabad Lorcát játszani. És, hogy mi mégis játszottunk, az az egész spanyol szakmai közvéleményt felizgatta. Kati rendezte, és én voltam a címszereplő. Az pedig, hogy férfi adja a női szerepet, teljes mértékben deviáns dolognak számított. Szép emlék, hogy később, amikor a Szkéné Színházban vendégszerepeltünk vele, ott volt a nagy színésznő, Ruttkai Éva. Megvárt minket az előadás után, és könnyezett. Babarczy Lászlónak, az akkori kaposvári igazgatónak, annyira tetszett amit a fiatalokkal csináltunk, hogy 1989-ben azt mondta, miénk a stúdiószínpad, és azt csinálunk a fiatalokkal, amit akarunk. Annyira szerettük ezt a munkát, hogy Katival azt gondoltuk, nekünk tanítani kellene, ezért kitaláltuk, hogy létrehozunk egy iskolát. Kaposváron ekkor még nem voltak meg ennek a feltételei, így Budapesten kezdtünk helyet keresni. Ami a Merlin épülete lett, a fővárosi tanácsnak a klubja volt. Én pedig a műszaki egyetem után, mint földmérő mérnök, két évig ott dolgoztam a fővárosnál. Nagyon jól ismertem ezt az épületet, mert ünnepeken ott mondtam verset. A Merlinben minden volt, ami beletartozik az agora, fórum, találkozóhely hármas jelszavába. És persze ott volt a tanítás is.
– Milyen a tanítási módszered?
– Ahhoz, hogy ezt elmondjam, kénytelen vagyok beszélni a tehetség fogalmáról. Azt gondolom, hogy egy négy-öt évesforma gyerekről meg lehet állapítani, tehetséges-e? Nem lehet még tudni, hogy mihez van tehetsége. De azt látni lehet, hogy úgy villan a szeme, olyan a tekintete, úgy reagál, hogy ebből észrevehetően ügyes, motoszkál benne valami. Hogy mi lesz a tehetséges gyerekekből, azt leginkább a körülmények határozzák meg. Igen lényeges, hogy a fiataloknak nagyon hamar kell jelentős személyiségekkel találkozniuk. Azért vagyok elkeseredve, hogy a magyar oktatás olyan, amilyen, mert az első négy osztályban nem kapják meg azt, amire szükségük lenne. A tanárokat nem fizetik meg, ezért kevés értékes ember vállal munkát általános iskolai pedagógusként. Ha pénzügyminiszter lennék, olyan fizetést adnék az alsó tagozatban tanítóknak, mint az egyetemi tanároknak.
– Az se valami sok, úgyhogy ezzel nem mondtál túl nagyot.
– Sajnos igazad van, de azt akartam ezzel mondani, hogy azért kell, hogy az általános iskolában fontos személyiségek legyenek, mert nem csak a tudást kell átadni, hanem a személyiséget is, amit a tanár hordoz.
– Te is átadsz személyiséget?
– Személyiséget keresek. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Lukáts Andorral úgy lettem osztályfőnök, hogy egyikünk se járt a színművészetire. Ez egy paradoxon.
– Attól, hogy nem volt szakirányú végzettségetek, még taníthattatok?
– Nem tudom, hogy milyen szabályok vannak. Ma már feltételezem, hogy szigorúan vesznek ilyesmit. De akkor Székely Gábor volt a rektor, és úgy gondolta, hogy mi erre alkalmasok vagyunk.
– Miután téged nem vettek föl, te hogyan felvételiztettél?
– Tisztában vagyok vele, hogy mennyire lehet izgulni. A fiatalok várakoznak a folyosón, nem is tudják milyen a terem, ahová behívják őket, azt sem, kik várnak rájuk. Tapasztalatból tudom, mert én is kétszer buktam el felvételin, hogy micsoda szorongás van a gyerekekben. Az első számú feladatomnak azt tekintettem, hogy amennyire lehet, ezt a szorongó feszültséget meg kell próbálni csillapítani, vagy megszüntetni. Andorral azt kértük minden jelentkezőtől, hogy írjanak egy oldalnyi önéletrajzot. Ez arra volt jó, hogy amikor látható izgalommal bejött a növendékjelölt, azt mondtam neki, „jó napot kívánok, foglaljon helyet!” Leült tőlem úgy hetven centire. Az önéletrajzzal a kezemben, beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, hogy például Ferencnek, vagy Ferinek szólítják otthon. Ha azt válaszolta, hogy Ferinek, megkértem, hadd szólítsam én is úgy. Majd valami olyasmivel folytattam, hogy „olvasom az önéletrajzában, nagyon szereti a kutyákat. Hát milyen kutyája van?” Ezután a kutyákról kezdtünk diskurálni. Az önéletrajzok mindegyikénél található olyan pont, amiről lehet fecsegni. Ettől általában oldódik a feszültség, a diákjelölt látja, hogy esetleges elképzeléseivel ellentétben, mégsem vagyok emberevő. Eközben a metakommunikáció is fontos. Megtapasztalom, hogy ez a fiú vagy ez a lány, érdekel engem, vagy sem. Nem abból döntöm ezt el, hogy a kutyájáról mit mond, hanem ahogyan mondja. Ahogy fogalmaz, néz, szünetet tart, elmosolyodik, elkomorodik. Aztán megkértem, hogy mondjon el egy verset, bár már akkor is meggyőződésem volt, hogy egy tizennyolc éves gyerek nem tud verset mondani. Nem is vártam el a teljesítményt. Arra voltam kíváncsi, milyen az a vers, miért választotta? Beszélgettünk róla. Nekem nem kellett, hogy jól mondja. A szörnyűség akkor volt, amikor rájöttem, hogy ezt a gyereket betanították, mert ebből nehéz volt megállapítani, hogy mi van benne. De azért nem becsültem le a produkció szerepét sem, például figyeltem arra, hogyan beszél.
– Nyilván az is fontos, milyen az énekhangja.
– Szerencsés esetben ült bent valaki, aki ezt bírálta el, mert nekem aztán énekelhet akárki, szinte akármit. Ennyi idős koromra bevallom, hogy totálisan botfülű vagyok. Azért volt nagy pechem, mert az általános iskolában az énektanárnőtől kaptam húsz fillért, vagy nem tudom mennyit, hogy én ne énekeljek a többiekkel, ne rontsam el a jól kialakult összhangzatot. Ez vétkes pedagógiai gondolat, mert nem megtanítani akart, hanem lebeszélni.
– Hogyan fogtál hozzá tanításhoz?
– Azzal kezdtem, hogy be kell vallanom, nincs igazán képem arról, hogyan kell a színészetet tanulni. Azt el tudom mondani, mit gondolok magáról a színészetről. Ennek kapcsán egy mesét mondtam el arról, hogy van egy négy-ötévesforma gyerek a játszótéren, azt képzeli, hogy egyedül van. A bokor mögött állok, ezért nem lát. Én viszont azt látom, hogy a combjai közé vesz egy faágat, és elkezd rajta nyargalni. Ő az indián lovas. Teljesen beleéli magát ebbe, elpirul, hátranéz, nem jön-e az ellenség, lehúzza a fejét, hogy ne akadjon bele a képzeletbeli faágakba. Meglát valamit, megrémül, ösztökéli a lovát, majd valamit célba vesz. Látom rajta, hogy minden porcikájában ő az indián lovas, mert ezt a maga által vállalt szerepet ő éli. Ha előjövök a bokorból, és azt mondom, „idefigyelj, nagyon tetszett amit csináltál, megmutatnád nekem még egyszer?,” ,megmutatja, ugyanazokat csinálja, de nem jó a ritmusa, mert már csak mutatja, nem éli az indián lovast. Én olyan színészetet szeretnék tanítani, amiben a növendékek megpróbálják megélni azt, amit a szerepük megkíván. Magam is ilyen vagyok. A két véglet, ami úgysincs, az illusztrálós, meg az átélős színész. Azokat a színészeket, akik tökéletesen tudnak illusztrálni, vagyis teljes mértékben el lehet hinni, hogy amit mutatnak, az velük megtörténik, mert olyan a szakmai tudásuk, például ilyen volt szegény Haumann Péter, ilyen Kern Andris, elfogadom. De, ha nem ennyire tökéletes a tudás, akkor abban mindig van ritmushiba, mindig van valami, ami nem stimmel, mert nem éli, hanem mutatja. Ahhoz pedig igen nagy technikai tudás kell, hogy olyan tökéletesen mutassa, hogy azt el lehessen hinni.
– A Merlint most felújítják, és te jelezted, hogy esetleg szívesen igazgatnád újra. Tanítani is szeretnél még?
– A tanítást nem zárom ki. Már beszéltem a főpolgármesterrel, ha a Merlint, amit én csináltam, újra építik, az a látszat, hogy azt ismét nekem kellene vezetni. De nyolcvan fölött nem szeretném azt a hibát elkövetni, hogy jelentkezem igazgatónak, mert amilyen világban élünk, céltáblává válnék az életkorom miatt. Tuti, hogy rengeteg támadást kapnék én is, meg az is, aki arra biztatott, hogy legyek én az igazgató.
– De erőt és kedvet érzel még magadban ehhez?
– Hogyne! Legesleginkább ezt csinálnám. Erőt is, kedvet is érzek. De bármi lesz a Merlinnel, az ottani munkában szívesen részt veszek. Azt, hogy agora, fórum, találkozóhely, a Merlinben ismét komolyan gondolnám.
Írta: Bóta Gábor
