Ha a színpadi jelenlétet, a zabolátlan tehetséget és az önbizalmat tanítani lehetne, akkor Mészáros Árpád Zsolthoz küldeném az erre hivatottakat. A Rómeó és Júliában hallottam őt először, mint Benvóliót, a vidám, élettel teli, jó humorú veronai ifjút, akinek fájdalma is ugyanolyan intenzív, akár az életben MÁZS-é. Éveken át szinte felrobbantotta az érzékeinket, mert amolyan mindent megélős fajta.
Ötödik gyermekedet tarthatod a kezedben. Milyen érzés?
Mielőtt eljövök otthonról mindig készítek róla egy videót. Nézd meg milyen cuki. Sokszor átéltem ezt az élményt, azt mondják, egy szülő nem tud különbséget tenni a gyermekei között, ez így igaz, de ha rendben van a párkapcsolata, egészségileg, pénzügyileg felkészült, vagyis amikor az ember igazán megérett erre a csodára, akkor felhőtlenül megélheti ezeket a szép pillanatokat.
Másképp éled meg, mint pár évvel ezelőtt?
Úgy gondolom, igen. Mindig volt valami, ami gátolt, blokkolt. Szerintem, nem vagyunk elég önzőek magunkhoz. Most már másképp gondolkozom. Kellőképpen fontosnak tartom magam és a családomat ahhoz, hogy csak rájuk koncentráljak. Ezt tanította meg számomra az elmúlt néhány évtized. Mert valóban ez visz előre, ez a fajta gondolkodás az, amely a fontos dolgokat a megfelelő helyre helyezi el bennem. Ez egy olyan kisközösségi meghitt kötelék, amely segít megélni a napi dolgokat. Azokat a napi dolgokat, amelyekből a múltban többnyire kimaradtam.
Miért?
Ahogy mások, én sem mertem ezeket megélni, mert féltem, hogy akkor kimaradok azokól dolgokból, amelyek a szakmámban esetleg fontosak. Nem tudtam nemet mondani. Elvállaltam mindent, jelen voltam mindenhol. Ki mer sokszor nemet mondani a főnökének? Mert én sokáig nem mondtam nemet. Nem éltem meg az igazán fontos családi pillanatokat. Mentem az élettel, alku nélkül. Alárendeltem a magánéletemet a szakmának. Most ez fordítva van. És valójában ez az üzenete ennek az interjúnak, hogy igen vállaljuk fel azt, hogy egy hivatás mentén gyereket vállalni, az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Elindítunk egy sorsot... Belegondolni abba, hogy minden rajtunk múlik, rendkívül felemelő és boldog érzés. No, meg nagy felelősség is, de szeretném jobban átélni a nevelését, mint azt eddig tettem. Miközben vártuk, majd miután megszületett Ámor, a többi gyermekemre is nagyobb figyelmet fordítok.
Másképp gondolkozol ma, mint húsz éve?
Igen, hisz felnyílt a szemem, hogy nincsen más menekülési útvonal a pszichénk gyógyítására, - ahonnan ekkora energiát szívhat magához az ember – mint a család! Oda viszont csak úgy menekülhet az ember, ha minden rendben van. Pont egy olyan színházi életszakaszban kaptam ajándékba a fiamat, és a családomat, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Nincs olyan színházi ember, akinek ne változtatta volna meg az életét, a gondolkodási módját a karantén. A művészvilágban igen sok mindenki alól kihúzták a talajt, ezért nagyon sokan eldöntötték, hogy több lábon fognak élni, ahogy én is teszem. Mindig is ezt az elvet vallottam, de ezzel együtt a színház az első, mindig is az lesz, hisz a színház mentette meg az életemet. Az élet pedig olyan egyszerű dologra nyitotta fel a szememet, hogy például minden pillanat fontos. Sokan észre sem veszik, hogy egy nap hány percet vesztegetnek el feleslegesen. Van-e értelme lefeküdni, ha nem pihensz? Azt szokták mondani, hogy a fáradt színész a jó színész. Igen, ennek tudatában vagyunk, de ez olyan, mint amikor az előadóművész csukott szemmel énekel, vagy a zongorista lehunyt szemmel játszik, mert úgy jobban tud koncentrálni, hisz a látás az érzékeink 60 százalékát elveszi.
Másképp jössz le mostanában a színpadról?
Az az igazság, hogy néha félek is egy kicsit, nehogy túl laza és örömteli legyek, mert annyira magabiztossá tett ez az erős család háttér. Viszont a színházi elhivatottságom legalább olyan erős, ezért biztosan érzem, sőt tudom, hogy ez a rendíthetetlen kötelék a lezserséget nem is teszi lehetővé. Aki színházban nőtt fel, mint én, annak a színpad az otthona, maga az élet, hisz tizenéves korom óta élek benne. Nekem a színház a nyilvánvaló, a meghitt alapkötelék. Egy olyan ház, ahol kinyitom az ajtókat és behozom az embereket, a barátaimat, szeretteimet. Hogy ezzel az én művészetem erősödik, vagy gyengül? Szerintem erősödik.
Ma is?
Talán ma már nem ennyire feszített a tempó. Azt gondolom ma már elértem valamit magamnak a színházi életben. És talán ez már ad egyfajta biztonságot, tartást. Mert még mindig kapok olyan kijelentéseket, megnyilvánulásokat, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. No, ilyenkor segít ez az erős családi és szakmai háttér. Egyébként, ahogy születtek a gyermekeim, mindig velem voltak. És nem azért, mert nem volt kire hagynom őket, hanem azért, mert így voltam nyugodt. Talán ezért volt, hogy a szövegeket, dalokat egész életemben otthon, a gyerekeim körül, között, velük tanultam, fürdőszobában, konyhában, meg ahol éppen rám talált. Az apám engem is cipelt magával. Így tanultam meg autót szerelni, és neki köszönhetően sosem féltem a víztől. Az én gyerekeim meg a mai napig színházba járóak!
Hazavivős vagy?
Igen, szerencsére olyan szimbiózisban van a családom és a színház, hogy megtehetem. Nekem ez erőt ad. Hogy milyen vagyok a színpadon? Megváltoztat-e a családi energia? Talán ezért viszek haza mindent. Szöveget, dallamot, kérdéseket, szerepet, főképp próbaidőszakban. Prózai diplomám van. Prózai színházban kezdtem, Gaál Erzsébettel, Zsótér Sándorral, Nyíregyházán. Játszottam nagy öregekkel, Mohácsi János rendezővel például a Krétakörben. Nekem megmaradt ez a régi vágású beleélős lelkületű technika, a környezet tanulmányozós, utána olvasós, formálós, nézős módszer.
És szívből játszós! Mozart! Árnyékdalát 15 évvel ezelőtt hallottam először tőled. Mikor téged hallgat az ember, úgy érzi maga is dalra fakad és csak úgy jönnek ki a hangok a torkából, mint a tiédből.
A zenés műfajra azt mondják könnyű. Dehogy könnyű! Másfél órával előtte be kell melegíteni. Mozart! elájult apja halálhírére én pedig attól az átéléstől ájultam el a fájdalmas ária közben, amikor Mozart el akarta mondani édesapjának, hogy mennyire szereti, de már nem tudta. A dal tulajdonképpen apja halála feletti fájdalmáról szól. .Annyira énekeltem, hogy elfogyott az oxigén az agyamból. Várniuk kellett a kollegáimnak, míg magamhoz térek.
No, erről beszélek. A hihetetlen átélés, a tehetség mellékhatása.
De ez nem egy kimagasló teljesítmény, ez a színészi hivatásból eredő természetes esemény. Nagyon sokan vagyunk ebben az országban, akik ennyire képesek a szerepükbe beleélni magukat, hogy szó szerint megszűnik számukra a külvilág. És senki sem fitogtatja, mert ez a mi dolgunk. Például, amikor egy orosz lázadó hadi parancsnokot játszottam, - a néző lehet nem is látta, hisz 30 méterre álltam tőlük, - de akkor is megcsináltam a forradást a számon, és a fogam s úgy nézett ki, mintha ki lenne verve, sőt még a büfében s úgy ültem, hogy tele voltam fizikai fájdalommal. A fodrásztárban nyomon követhető az a folyamat, ahogy viccelődésből, napi csipkelődésből komolyan átvált az ember a szerepébe. És ez így van jól. A művészet alapú színházban hiszek.
Van olyan szereped, amely nehéz, és szép feladat?
Sajnos, most nem terhel le a színházam. Mondhatom ezt művészi mélypontnak, de nem mondom, mert mind a családban, mind az üzleti életben vannak most komoly szerepeim. Mégsem nevezném művészi mélypontnak, hisz nagyon komoly helyzetekbe hozott már engem ez a színház. Most nem én vagyok a fókuszban, jó szerepeket játszom, de nincs olyan, amibe belehalnék. Nyíregyházára visszahívtak egy igazán különleges szerepre, a főhős édesapját alakítom majd, a Kapj el, ha tudsz című musicalben, mely Leonardo DiCaprio főszereplésével készült azonos című filmre épül.
Ki az a színész, akivel szívesen beszélgetnél, de nincs már köztünk?
Kaszás Attilával játszottam a halála előtti nyáron. Nagyon értelmes, jólelkű embernek tartottam, amellett, hogy kiváló színész volt. Egyébként mindig kerestem a szakmán belül is azoknak a társaságát, akiktől kaphattam valamit, hisz akkor én is tudtam adni. Az öregektől rengeteget ellestem. Valaki bevallja, valaki nem. Szerencsére ilyen szempontból jó piacon mozogtam, ez nem mindenkinek adatik meg. Édesapám is azt mondta, vedd magad körbe gazdag emberekkel és magad is azzá válsz. Nem a pénzre gondolt.
Írta: Tarnócai Éva
