Filmes pályája 17 évesen színészként indult, ő volt a Megáll az idő Pierje, aki magyar élményanyagból táplálkozva végül rendező lett Németországban, majd producerként összehozott egy sikeres rövidfilmet, a Schwarzfahrert, amely 1994-ben Oscar-díjat kapott. Ezt követte A nagy füzet, az első magyar film, amely elhozta a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt. Sőth Sándor volt ennek a filmnek is a producere.
– A farkasréti Érdi úti Általános Iskolából indultál, s, Donaldrágós, „felfelrabjaiaföldneket” éneklős miliőből, a novemberhetedikét még mindig ünneplős, „csöves-digós” gimnáziumi évekbe. Ezek után Nyugat-Berlin elég ütős kultúrsokknak számíthatott.
– A világnézetem alakulására hatással volt a Megáll az idő hihetetlen sikere és az underground zenei útkeresésem is, az egyetemi klubokban. Viszont ez a fejes a Nyugat-Berlini világba az addigi világnézetemhez képest egy 180 fokos fordulat volt. Ez a fallal körülvett, izgalmas, a valóságtól elrugaszkodott hely a legliberálisabb, legérdekesebb embereknek volt a gyűjtőhelye. Nem volt katonakötelezettség, így az összes csodabogár idemenekült Nyugat-Németországból. Gondolom, mindez erős hatással volt arra, ahogy ma ránézek dolgokra.
– A Megáll az időben lázadó Pier szerepétől hogyan jutottál el producerként egy német rövidfilmes Oscar-díjon át az első magyar Kristály Glóbusz fődíjas filmig, mint producer?
– Valójában teljesen véletlenül kerültem bele 17 évesen a Megáll az idő című – ma már - kultuszfilmbe, amelyet Bereményi Géza forgatókönyve alapján Gothár Péter rendezett. 1981-ben egy Spenót nevű underground zenekart alapítottam és vállig érő hosszú hajam volt. Nagyapám kalapjában, a két számmal nagyobb kockás ingben, a nagybátyámtól beszerzett hatalmas fekete bőrzakómra tűzött pici amerikai zászlóval álltam a Felszab téren, (ma Ferenciek tere) ahol gondterhelten szívtuk a cigarettát. Ilyen szerelésben kísértem el a haveromat a Lumumba utcába, egy válogatásra. Háromszáz gyerek várt a sorára, engem is betereltek az ott zajló próbafelvételekre. Két hét múlva kaptam egy táviratot, hogy menjek vissza. Újabb két hét, újabb távirat, megint vissza. Végül Gothár Péter asszisztense, Zilahy Tamás feljött hozzánk és gratulált, hogy megkaptam Pier szerepét. Mindez történt úgy, hogy nem is én akartam jelentkezni. Viszont jobban vonzott a kamera mögötti mágikus világ, - ami Koltai Lajos operatőr által kitárult előttem. Volt valami abban, ahogy a közeliket csinálta és mindenkiből ki tudta hozni azt, ami az adott jelenethez kellett. A film után nagyon sok „lázadórosszfiús” szerepajánlatot kaptam, de úgy éreztem, hogy színészként nagyon kevés kontrollom van afölött, hogy mi történik egy film egészével. Később két Bereményi Géza által írt nagyjátékfilmet is rendeztem, az első a Szárnyas ügynök, a másik a Potyautasok, majd jött A nagy postarablás. Ezután Németországban, német társaimmal megcsináltuk a Schwarzfahrert, amely megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat. Ebben a produkcióban, mint társproducer működtem már közre. Innentől a produceri munkák kerültek fókuszba. Ágota Kristóf könyvére, a Nagy füzetre is sikerült összeszednem a csapatot. Írót, rendezőt és a pénzeket. Így született meg a film, amely elnyerte Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt.
– Kiktől kaptál lökéseket az életben?
– A Megáll az idő forgatása előtt Gothár Péter rendező elhívott a Berlin Étterembe, mondván, szeretne bemutatni a film forgatókönyvírójának. Akkor találkoztam először Bereményi Gézával, aki meghatározó személy lett az életemben. Máig tartó barátság vette kezdetét. Ő az egyik legokosabb ember, akit valaha ismertem. A 80-as években a zenélés miatt az éjszakai élet igen meghatározta a mindennapjaimat. Egy házibulin találkoztunk és akkor annyit mondott, hogy az éjszakázás egy idő után meg fog rajtam látszani. Ez a mondat olyan mélyre hatolt, hogy nem sokkal rá már a Bölcsészkarra jártam, majd ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben találtam magam a Filmakadémián. Ennek az időszaknak emberformáló ereje volt, amely óriási szerepet játszott a felnőtté válásomban. Később a Tanítványokban és az Eldorádóban is dolgoztunk együtt Bereményivel. Rengeteget tanultam tőle. Ennek a két Bereményi-filmnek a szellemi műhelye csodálatos volt. Másik meghatározó személyiség az életemben Szabó István, akit Európa egyik legnagyobb filmrendezőjének tartottam és a filmakadémia liftjében találkoztam vele először. A tanárom volt. Álltunk egymással szemben, nézett engem, mert megismert a Megáll az időből. Egyszer csak megszólalt. Sándor, épp most kaptam fizetést, hatalmas összeget, adnék neked 100 márkát, mert tudom, hogy diákként óriási szükséged van rá. Soha nem fogom elfelejteni ezt a megható pillanatot. Ebből a pénzből akkor két hétig tudtam élni. Ez a kapcsolat odáig fejlődött kettőnk között, hogy az általa rendezett Szabó Magda regény adaptációjában, Az ajtó című filmben német producerként dolgozhattam vele.
– Gyerekkori jóbarátként nagyon büszke voltam rád, hisz igazi amerikai filmproducer lettél. Hogyan működnek ott a filmes dolgok egy németen edződött magyar aggyal?
– Nem tekintem magam producernek, inkább vannak dolgok, amik érdekelnek és ezekbe éveket vagyok hajlandó befektetni. A hollywoodi világnak éppen az a lényege, hogy ülsz egy étteremben, megismersz valakit, majd alakulnak a kapcsolatok és valami létrejön. Egy film beindítása kizárólag személyes találkozások által generált műfaj. Sokan épp emiatt élnek ebben a városban, mert ez a fajta networking csak itt és csak így jöhet létre. Jelenléttel.
– Milyen volt a te Amerikád?
– Mint egy vasfüggöny mögött felnőtt fiatalnak. Egy álom volt Amerika. A szabadság megfelelője. Az első két év álomszerű volt. Los Angelesben minden sarok egy filmhelyszín, az amerikai kultúra nagyon erősen hatott a világra és most is ott van teljesen fajtiszta állapotában. Kellett egy kis idő, amíg a fellegekből leértem a talajra és felfogtam, hogy ez a valóság és itt vagyok! Nyolc évvel ezelőtt pedig sikerült megszereznem egy olyan regény jogait, amelynek megfilmesítésével már 30 éve küzdenek. Vlagyimir Nabokov Nevetés a sötétben című műve volt a táskámban, mikor kimentem Amerikába. Ez volt a misszióm. Los Angelesben, a Century Cityben egy barátommal beszélgettünk, mikor a nagy üvegablakon keresztül láttam, hogy bejön egy alacsony pasas, nagyon gyűrött zakóban. Mikor megfordult, akkor látom, hogy a fazon nem más, mint Danny DeVito. Felragyogott az arca, mert kiderül, hogy azzal az emberrel, aki mellettem ült, régi barátok, több filmet is csináltak együtt. Nagy ölelkezés, majd megkérdezi, min dolgozunk éppen. Mondom, itt van ez a Nabokov könyv... „Micsoda? 20 évvel ezelőtt már olvastam ezt a könyvet. Scott Frank (The Queen’s Gambit/Vezércsel/) akarta megcsinálni. Nagyon szerettem volna benne lenni.” Így kezdődött minden. Aztán olyan dimenziókban folytatódott a könyvem története, hogy máig hihetetlen. No, ez Hollywood. Scott Frank írja és rendezi a filmet, Anna Taylor-Joy főszereplésével a Blumhouse nevű stúdió produkálja és az Universal stúdió finanszírozza, valószínűleg a Netflix kooprodukciója lesz. Producerként benne vagyok. Ezzel az én misszióm révbe ért Amerikában.
– Már Barcelonában élsz. Los Angeles kertvárosi negyedéből hogy kerültél a Katalán fővárosba?
– Öt csodás évet töltöttünk Amerikában. Sajnos a Covid igen disztopikus hellyé változtatta Los Angelest. A hollywoodi premierek glamúros világából a Georg Floyd halála miatti zavargások közepette egy totális anarchiába csöppentünk, amikor azon kaptam magam, hogy egy baseball ütővel állok a bejárati ajtó mögött, készen arra, hogy megvédjem a családomat, mert a házunk előtt parkoló autó hátulját éppen egy hatalmas betondarabbal dobták be a fosztogatók, miközben felettünk 8 helikopter köröz, reflektorokkal. Akkor éreztem először, mennyire távol vagyok az igazi otthonomtól. Lekopott a fénylő lakkréteg az amerikai álomról. A következő filmtervem egy spanyol sztori, de amiket szeretnék még megcsinálni, mind európai téma. Közben a feleségem kapott egy professzori állást Angliában, végül Barcelonába költöztünk és ő onnan jár tanítani. A poszt-Covid világban a találkozók nagy része egyébként is Zoom-on történik, a személyes jelenlét háttérbe szorult. Nekem Amerika olyan, mint egy wurlizer jukebox, amíg dobálod bele a pénzérméket szól a zene, forognak a fénylő diszkógömbök. De egy idő után az amerikai konzum központú gondolat eltelít. Néha igenis jó leülni barátokkal a világfájdalomról beszélgetni, ezt pedig csak Európában kapja meg az ember.
Írta: Tarnócai Éva
