Fotó: Znamenák István
A Tűzvonalban című tévésorozat szereplőjeként óriási népszerűségre tett szert a Jászai Mari-díjas Bajomi Nagy György. A Jordán Tamás igazgatta szombathelyi színháznak 11 évig volt tagja, aki a rangos szakmai elismerést, a Gábor Miklós-díjat Czukor Balázs Hamletjének címszerepéért kapta. Ma az Örkény csapatát erősíti, a nemcsak drámai képességekkel, hanem jó humorral megáldott a szentesi színész.
– Abba a híres szentesi irodalmi, drámai tagozatos osztályba járt, ahonnan hatan a mai napig a pályán vannak.
– Ez az osztály a Horváth Mihály Gimnáziumban indult. Valóban kuriózumnak számít, hogy egy középiskolai osztály ennyi színészt adott az országnak. Egyik osztálytársam volt Széles Laci, ma már Jászai Mari-díjas, ő is Örkény Színházas volt, Nyírő Bea, aki Esmeraldát, a Két pasi - meg egy kicsiben Judith Harpert, és Mr. Monk asszisztensét és ápolóját, Sharonát szinkronizálta. Zelei Gábor, Horváth Gábor és Mészáros István Dániel, - aki szintén Jászai Mari-díjas, - a Szolnoki Színháznál vannak.
– Volt döntéshelyzet az életében. Sportoló lesz, vagy színész?
– Szentes mindig is a vízilabda vidéki fellegvára volt. 18 évesen bekerültem a felnőtt keretbe. Nem feltétlenül lettem volna olimpia bajnok, de meg tudtam volna élni belőle. Ha nem hagyom abba a színészet miatt, akkor lehettem volna akár profi játékos is. Tehát bennem volt ez a kettősség, mert szerettem a vízilabdát. Úgy gondolom, végül a sportkarrier mellett döntöttem, persze mindaddig, míg Budapesten negyedikes koromban, egy szép téli napon, februárban meg nem néztem a Katonában az Übü királyt. Azt a legendás Übü királyt, amelyben Sinkó László, Básti Juli, Hollóssy Frigyes játszottak. Annyira tetszett a darab, hogy eldöntöttem, mégis színész leszek. Volt két napom, hogy jelentkezzek a Színművészetire.
– Úgy hallottam, Ön igazi csapatjátékos maradt a színház falain belül is.
– Annak gondolom magam. A színház ugyanúgy csapatjáték. Akinek egy csapaton belül az a célja, hogy ő legyen a legjobb, akkor a csapata veszíteni fog, - ha nem legyőzni akarja a másikat, hanem a többiekkel együtt akar felemelkedni, - akkor nyer. Ezáltal egyre jobbak lesznek. Mindannyian.
– Azt a gesztust, hozzáállást, amit kapott fiatalként az idősebbektől, ma már Ön adja át a fiataloknak.
– Próbálom. Velem is mindenki rendes volt, a nálam idősebb ugyanúgy segít nekem, ahogy én a fiatalabbnak. Ez egy köteles dolog. Nem úgy van, hogy én már megérkeztem, aztán megyek is tovább. Egyébként sok fiataltól is tanulok a mai napig.
– Van egy társasjáték, amelynek az a lényege, hogy különböző foglalkozású lámákat kell feljuttatni egy űrhajóra, mert a bolygójuk veszélyben van. Színész láma is van a karakterek között. Ön miért támogatná, hogy egy színész is felkerüljön az űrhajóra, amelyen csak olyan foglalkozású lámák utazhatnak, akik egy egész bolygó kultúráját örökíthetik tovább?
– A gyereklélekre, a játékosságra minden körülmények között szükség van. A színészek szerintem sosem nőnek fel igazán. Szerencsére. A színész, az egy külön emberfajta. Illetve lámafajta. A gyermeki kíváncsiság miatt kellene bevinni a színészeket a „lámabuliba”. Ugyanis a színészek meg is tudják fertőzni ezzel a többieket úgy, hogy egy nagyon pozitív, egészséges vírus kerülne a másik bolygóra. Olyan ez akár egy lámageddon.
– Mert a színészek különleges módon hatnak a többiekre?
– Ebben a gyermeki lélek buliban a néző is keményen részt vesz, hisz megnéznek minket, ezáltal ők is ugyanúgy játszanak velünk, mint mi, velük. Elfogadják a játékszabályainkat. Tehát az „űrhajóra” elvinném magammal a nézőket is! Jöjjenek ők is! De ha csak egy színész élheti túl a katasztrófát és mondjuk, az én lennék, - vagy a láma karakterem -, akkor csinálnék egy amatőr színjátszó csoportot, abban pedig részt vehet asztalos, fogorvos, robotmérnök, gyógyszerkutató vagy éppen egy tűzoltó.
– Mit kell átkapcsolni magában, ha filmez?
– A filmben egy-két percet kell jelen lenni, de azt nagyon. A színpadon muszáj, hogy az utolsó sorban is hallják, amit mondasz, tehát meg kell emelned a hangod. A filmekben természetesebben kell játszani, mint a színházban, mert a filmen minden látszik.
– Tudna választani?
– A színházat jobban szeretem. Ott egy nagy történetet viszel végig. Amikor megkapok egy szerepet, azt nézem, hogy mik a céljai, mit akar, hogy viszonyul a többiekhez. Nem azt nézem, hogy ezt hogy fogom megcsinálni, hisz a karakter alakulása a többiektől is függ. Olyan ez, mint maga az élet.
– Az összeszokott kőszínházi társulat ténye belejátszik ebbe a választásba?
– Ez egy baráti hadsereg, egy olyan baráti társaság, amely tűzön-vízen át óvja, védi egymást, miközben közösen megyünk esténként csatába. Ez egy baráti dolog. Ők a sorstársaim, harcostársaim és én is az szeretnék lenni a számukra. A színészek lelki adottságai ilyenek, a színész igazán csapatban lehet jó színész. Szeretem az embereket. Ezért remélem, hogy előbb-utóbb ők is megkedvelnek. Sosem volt színészkollégámmal konfliktusom. Amúgy kerülöm is a nézeteltéréseket. Viszont nap, mint nap olyan helyzetekbe keveredünk egymással a színpadon, amelyben egyedül képtelen lennél mozogni. Nyitni kell, hisz mindkettőnknek az a célja, hogy jók legyünk, egymást segítve pedig még jobbak leszünk. A szakmánkból adódóan egyébként is fontos a kapcsolatteremtés.
– Minden színész jóbarát a színpadon?
– Olyat már láttam, hogy két színész nincs jóban egymással, de olyat még nem, hogy ez a színpadon is érződött volna. Lehet, hogy erre nincs is szemem.
– Hogy viszonyulna a tanításhoz?
– Tisztelem azokat, akik ezt be merik vállalni, de én nem merném. A színészmesterség tanítását nem is tanítják. Ennek ellenére van olyan - nem annyira jó színész, vagy rendező - aki kiváló tanár, és fordítva. Lehet, hogy ő maga nem tud eljátszani annyira jól egy bizonyos jelenetet, viszont tudja, hogy hogyan és mit kéne megcsinálni! Van, aki érzi magában az erre való képességet, van, aki nem. Én inkább még tanulni szeretnék, mint tanítani. Képzelje el, ha okoskodnék a tanítványaimnak, hogy ezt így meg úgy kell csinálni, aztán este eljönnének megnézni, hogy lássák a tanár urat színpadon, na, ne!
– Nem vállalná be?
– Nem én!
– Szerencsére a színészetben nincs korhatár.
– Ameddig az egészségünk bírja, ameddig a természet és a jóisten engedi, addig lehet játszani.
– A színészet is, akár a tradicionális mesterségek, egy elleshető műfaj. Voltak példaképei?
– Persze, van, amit hozol magaddal, és van, amit tanulhatunk, elleshetünk másoktól, de a magunk stílusán átszűrve persze. Van, hogy megtetszik egy mozdulat, azt elraktározom magamban, aztán lehet, sosem használom, de ott van. Láttam már fiatal színész barátaimnál is olyan dolgokat, amelyek tetszettek, egy-egy jó hangsúly, gesztikuláció, mozdulat. Ez a fajta érdeklődő természetes fogékonyság szerintem a legnagyobbakban is benne van. Viszont a színművészet iránti szakmai alázat, játékosság, nyitottság, amit Pogány Judit, Jordán Tamás, vagy Trokán Péter képvisel, no, az, taníthatatlan.
– Használná azt a szót valakire, hogy tehetséges?
– Azt ki merem mondani, ha valaki tehetséges, de azt, hogy nem az, azt már nem. Láttam csodákat! Volt, hogy úgy ítéltem meg valakit, hogy nem való erre a pályára, aztán három év múlva nagyon jó lett. De ha valakit tehetségesnek ítéltem, az öt év múlva is az volt!
– Van még Önben kalandvágy?
– Az van, de azért lassulok már. Az a mindent habzsolás már nincs. Két éve jöttem az Örkénybe. Ez is egyfajta kalandvágy. Újra talán kicsit egészségesebben élnék, mert ne gondold, hogy vasból vagy. De ha akkor erre valaki felhívta volna a figyelmemet, kinevetem…
Írta: Tarnócai Éva
Fotók: Horváth Judit
