Pintér Béla és Társulata most azt vizslatja nagy erővel, milyen az, amikor nemigen működik a család, és ezen keresztül persze azt is, milyen, amikor kátyúba kerül a társadalom. Az imádkozó című előadás, az Újpesti Rendezvénytérben, arról regél, amikor már az imádság sem segít.
Gyerekért fohászkodik rögtön a produkció elején Long Réka énekesnő. Felénk fordul, hozzánk beszél, de azért gyakran az égre is néz, onnan várva a megváltást, mintha a gyerek mindenre megoldás lenne. Fodor Annamária eljátssza a vakhitet, azt amikor valaki mindent egy lapra tesz fel, ebbe az egyetlen vágyába „ pumpálja” bele valamennyi álmát. Ha úgy tetszik eljátssza a vakhitet, vagy a vak tévhitet. Azt a téveszmét, hogy a gyerek gyógyír elcseszett életre, elbaltázott kapcsolatra, félsikeres pályára, depresszióra, ideggyengeségre, általános Jolly Joker. Holott ő is zaklatott, túlmozgásos idegzsába lesz, ha a szülők azok. Az őszintétlenséget is megörökli tőlük, és bizony a boldogtalanság is ragadós.
Szabó Zoltán alakít fiú és lány gyereket egyaránt, jócskán karikírozva őket. Örökösen ugrabugrál, képtelen megülni Hornyák Dóra mulatságos jelmezeiben. Hisztisen követelőző. Például szeretetet próbál követelni, sőt zsarolni magának, de erre aztán igazán nincs sok esélye. Eszköz ő a felnőttek számára. Meg követendő hagyomány, akár társadalmi elvárás egy hosszabb kapcsolathoz. Ami természetesen szívet melengetően jó is lehet. De Pintér most nem erről beszél, hanem arról amikor diszfunkcionálissá válik a kapcsolat, amikor a pár szeretettelensége sajnos átsugárzik a gyermekre is, ámokfutássá lesz a családi élet, és így egyáltalán az élet. Ehhez háttérként, harsogó fényreklámokkal egyetemben, ott van Gergely-Farnos Lilla Budapest díszlete, Gellért-heggyel, rajta a Szabadság-szoborral.
Jankovics Péter Kádár Gábor gitárosként, Réka lelki ámokfutást űző párjaként, kiköt egy másik nőnél is. Átpártol hozzá, de mindkettővel se veled, se nélküled típusú kapcsolatban marad. Persze tetőfokra hágnak a veszekedések, kiabálások, kiborulások plafonon levések. Hatásos színpadi perpatvarok tanúi lehetünk. A felsrófolt hangerő élénk gesztusokkal, hangsúlyos mimikával társul. Pintér, mint általában, bátran használ vaskos eszközöket, bár ezekből most kevesebb van, mint rendszerint. Nem tobzódnak, de azért vannak bohózati elemek. Kevesebbet nevetünk, mint szoktunk, és időnként ez a nevetés is a torkunkra forr. A szereplők elkeseredése a tetőfokra hág. Csúcsra jár a magánéleti csőd, amihez hozzátársul a közel sem rózsás társadalmi lét. Fontos jelenet, amikor a zongoránál ülve, a zenekar vezetője, Orczy-Nagy Oszkár, némi hezitálás után, meglehetősen zavarba jőve, tudatja a zenekara tagjaival, hogy egy politikus főpotentát meghívta őket az esküvőjére játszani. Vállalják, vagy nem, az itt a kérdés. Ha vállalják, hát ugye az égés, meg roppantul tör tőle a gerinc, ha nem, hosszú időre eláshatják magukat, attól fogva nem sok babér terem nekik az országban. Elborulnak a tekintetek. Az arcokon először kiül a dac, hogy ezt azért már mégsem. Na ne már, hogy ilyesmit csináljanak! Aztán a hirtelen jövő düh, felháborodás, félelembe fordul át. A szemekben tükröződik a rémület, ha nem vállalják, jaj, akkor mi lesz?! Kitüremkedik a manapság oly sokakat elérő egzisztenciális rettegés. Mi lesz, ha oda a megélhetés, ha szinte minden semmivé foszlik? Ha a magánéleti válság mellé még munkalehetőség sem adódik az teljes csőd, a gödör legmélye. Nyílt szavazásra kerül a kérdés. Lassacskán feltett kezek jelzik az elbátortalanodást, a hatalomnak való behódolást, megideologizálva, hogy nincs más választás. Élni kell, boldogulni kell, gyereket nevelni kell, ahogy sikeresnek is lenni kell egy olyan világban, amiben simán kijelenthető, hogy mindenki annyit ér, amennyije van. Hogy ez hogyan, miként, mennyire becsületes módon, egyenes derékkal lett, az már nem különösebben fontos. A lényeg az, hogy legyenek bőven javak, amikhez hozzátartozik a házasság, a gyerek is, no meg a félrelépés, ahogy az szintén, hogy a gyerekre nemigen jut idő, vagy esetleg más neveli, mint a vér szerint szülő. Massaoudi Emina Keleti Aranka, és Takács Géza Orczy-Nagy, a másik pár. Kettőjük között ugyancsak hamar összekuszálódnak a viszonyok. Kikészülések és kibékülések követik egymást, változatos haragszom rád játékok sorjáznak.
Minden szereplő elemében van. Fodor hol ellenállhatatlan díva, hol kiszolgáltatottságában annyira remeg, hogy a rezgő nyárfán is túltesz. Jankovics olykor beképzelt, magát Casanovának gondoló undok macsót ad, máskor annyira összeomlik, hogy nehezen elképzelhető, hogy valaha is talpra áll. A másik pár sok tekintetben az ő tükörképük. Tulajdonképpen összepasszolnak, miközben senki nem passzol igazán senkihez. Szabó, ha éppen nem gyerekeket formál meg, fehérre maszkoltan, gondosan kikeményített fehér köpenyben, Dr. Rideghként, mesterkélten, hivataloskodóan beszélve, blazírt ábrázattal, hidegebb mint a jégcsap. Klisészerű szövegeket lök iszonytató nyársat nyeltséggel, álorvosi és megrekedt társadalmi elvárásokról. A lúdbőröztetően abszurddá vált valóság kivetülése. Ahogy az egész előadás is az, aminek a végén következik egy dupla, sőt tán tripla csavar, ami eléggé meglepő, így nem illik előre elárulni. Az viszont elregélhető, hogy a befejezéskor ledől a Gellért-hegy tetején a szabadságszobor. Pintér úgy látja, hogy amit az jelképez, annak nálunk annyi. De ezt szerencsére nem egyfolytában búvalbélelten meséli el, hanem széles érzelmi kilengésekkel, jó színészi játékkal, élvezetesen teszi az előadás.
Írta: Bóta Gábor
Fotó: Mészáros Csaba
