Alföldi 55

A ma 55 éves Alföldi Róbertet imádják és utálják. Valószínűleg sokkal többen vannak akik szeretik,  mint akik akár egyenesen gyűlölik. Az biztos, hogy tényező, és, hogy mindenki ismeri.

Ő Az Alföldi, ha ezt valaki kiejti, nemigen akad az országban olyan, aki ne tudná, kiről van szó. Barátainak, ismerőseinek, de sokan másoknak is, pedig ő A Robi. Mindkét neve fogalommá vált. Élmények, érzések, emlékek fűződnek hozzá. Abszolút egyéniség. Már főiskolai vizsgaelőadásokból is kitetszett, hogy az. Végzős főiskolásként Raszkolnyikovot adta a saját osztályával, ami kitelepült akkor a veszprémi teátrumba, és a hőn vágyott tervek szerint ott a továbbiakra is együtt maradt volna, hiszen a két elsőrangú színészpedagógus és a rendező, az igencsak szeretett osztályfőnökök, Horvai István és Kapás Dezső, ritka mód összekovácsolták az osztályt.

A Bűn és bűnhődés előadása felkavaró volt, és az volt benne Alföldi, nyugodtan állítható, hogy kapásból kiugrott, azon nyomban felhívta magára a figyelmet. Félelmetesen hiteles volt a zaklatott, idegzsába, túlmozgásos őrültsége. Kontrollálatlanul, csaknem megállíthatatlanul járt keze-lába. Tekintete lidércesre fordult. A később általa megölt öregasszonnyal szembeni gyűlölete hideglelőssé vált. Hátborzongatóan hihető volt, hogy gyilkol. Az osztály együtt maradására végül mégsem volt mód Veszprémben, ahol átverték őket. A Játékszín nyújtott számukra segédkezet, de aztán ez a lehetőség is megszűnt. Alföldi a Vígszínházba került, ahol temérdek kapu kinyílt előtte, sokféle szerepben megmutathatta magát, és abszolút belopta magát a közönség szívébe.

Miközben a Víg elvileg a lehetőségek tárházának tűnt, és sikere is volt, mégsem találta rögtön a helyét. A fiatalok vágyálom szerepében, Rómeóként például nem volt szenzációsan jó. A modernizált rendezésben bőrdzsekis vagányt kellett alakítania, és ez érezhetően nem állt hozzá közel. Akik ugyanis őt egyértelműen kemény fickónak gondolják, félreismerik. Nagy, romantikus, olykor egyenesen sziruposságba hajló lelke keveredik éles szemű valóságismerettel. És ezt nem mutathatta meg Rómeóként, inkább divatos fiú volt, mint elmélyülő. A szinte mindenkit pofán csapó első rendezésében, a Trisztán és Izoldában viszont benne volt mindaz, ami ő maga. Stúdiókörülmények között is nagy, teátrális, festői látvány. Nem véletlenül foglalkozik festészettel is. Szélsőséges, csapongó érzelmek, már-már hatásvadászat, és akár a giccshatáron való lavírozás, de közben a földhözragadtság is, nyugtalanító emberi, társadalmi problémák. Harmadik, máig egyik legjobb rendezésében, a Budapesti Kamaraszínházban, a Hajlamban, a homoszexuálisok koncentrációs táborban való ábrázolásával, már döbbenetes erővel beszélt a másságról, a kiszolgáltatottságról, a hatalmaskodó aljasságról. Hogy második pályázása alkalmával sem kapta meg az éppen hogy csak ingadozó lábakon álló Új Színházat, az csupán részben múlt a hatalom, a döntéshozók gyávaságán. A szakma egyik meglehetősen befolyásos jelese is olyan felfújt szappanbuboréknak titulálta, aki két év múlva sehol se lesz.

Persze ezt a véleményt alátámaszthatták reggeli műsorvezetései az RTL Klubban, melyeknek országos ismertségét köszönheti, és melyekben sok idétlen elem, de azért tartalom is volt. Volt ereje kiszállni a mókuskerékből, és amikor a Nemzeti direktora lett, volt ereje eltűnni a képernyőről. És csinált egy nagyon karakteres, örökké beszédtémát adó, abszolút rólunk szóló Nemzetit. Élet, pezsgés volt abban a színházban, akkor is, ha valami nem jól sikerült. Politikai támadások középpontjává vált, olyanok is ágáltak ellene, akik a színház egyetlen előadását sem látták. Azzal pedig igazán kevés direktor dicsekedhet, hogy annyira fontossá vált a személye, hogy még tüntettek is ellene, és a János vitéz, meg Az ember tragédiája jelenetei még a Parlamentben is, amúgy eléggé abszurdba hajló módon, felszólalások témájává váltak.

Végül méltatlan körülmények között, szimpátia megnyilvánulások, de mocskolódások közepette is, felemelt fejjel távozott. És azóta igencsak megáll a saját lábán. Bár időnként panaszkodik, hogy nincs elég munkája, gyakran egyikből a másikba rohan. Nem egyszer fordult elő, hogy délelőtt mást próbált, mint délután, és este még játszott is. Külföldön is jó néhány alkalommal dolgozhatott, a rangos Mezzo Operafesztivál számára készült rendezéseit az interneten akár élő közvetítésben is megnézhettük. Olykor visszatér a tévé képernyőre is. Például magukat tehetségkutatóknak álcázó show műsorokban zsűritag, mentor, a fényárban fürödve, lényegében sztár szerepben, hiszen ezekben a műsorokban a zsűri tagjai eleve azok, és gyakran hangsúlyosabbak, mint a versenyzők. Fókuszban van és tűzkeresztben. Ha úgy érzi szükségét, hallatja a hangját politikai témákban is, közösségi médiában éppúgy, mint produkciókban. Kap a fejére, hogy a színház ne aktuálpolitizáljon. Aki ezt mondja, valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy már az ókori görög színház is ezt tette, méghozzá meglehetősen vaskosan, gyakran akár „címmel, névvel” a „kipellengérezettek” meglehetősen jól felismerhetőségével.

Az Átrium Színházban, az Isteni végjátékban, amit hamarosan Londonban is játszik, Alföldi Isten képében jelenik meg. Kétségtelenül van ebben önirónia, sőt erőteljes öngúny. A rajongótábora, azok, akik imádják őt, ha úgy tetszik istenítik, mindent igyekeznek megnézni, amit csinál, netán még mindent pazarnak is tartanak, ami vele kapcsolatos. Miközben fürdőzik a sikerben, azért ez sem lehet könnyű. Ahogy az sem, hogy sokan pedig utálják. Az evidensen megosztó személyiségek közé tartozik. Eljátszik hát egy megosztó Istent. Egyáltalán nem a jóságos, joviális, fennkölten öblös hangú kaporszakállút adja. Istent abszolút lerántja ide közénk a Földre, kimondottan a magunk, a maga képére formálja, egyenesen profanizálja, miközben persze megint abszolút mai dolgokról van szó.

De tud ő sármosan elegáns, könnyedén szórakoztató is lenni, ilyen például a Centrál Színház műsoráról hosszú ideje levehetetlen My Fair Lady Higgins professzoraként. A Nemzeti után az Átrium és a Centrál a két alapbázisa, ezekben rendez és játszik is. Az Átriumban például A félelem megeszi a lelket rendezése a bevándorlók sorsáról, benne Hernádi Judit és Bányai Kelemen Barna megrendítő alakításával, elementáris élmény. A Centrálban volt a legfrissebb premierje, a magyartenger, aminek előadásával a rendkívül tehetséges fiatal dramaturg, Bíró Bence első darabját vitte sikerre. Harmadik alappillérévé kezd válni a Budaörsi Latinovits Színház. Itt például Székely Csaba Öröm és boldogság című darabjának segítségével a melegek helyzetéről, az előítéletesség pusztító hatásáról beszél, ami vissza-visszatérő témája. Erős a társadalmi érzékenysége, egyáltalán az érzékenysége. Kíváncsi maradt mindarra, ami körülveszi, és nem szűnő munkamániájával, jelentős művészetével, sok mindent visszatükröz a deszkákon abból, amit tapasztal.

Írta: Bóta Gábor