Fotó: Juhász Éva
A ma 70 éves Oszvald Marika nem fért a bőrébe szubrettként, szórta a poénokat, sokszorozta a cigánykerekeket, szaporázta a változatos táncfigurákat, energiái kiapadhatatlannak tűntek, sziporkázott a színpadon, színészi tűzijátékkal kápráztatta el a nézőket.
Túl az ötvenen, még simán kijött Marcsaként, Bajor Imre partnereként, a Mágnás Miskában, és hihető volt, hogy ő a szerelmetes mindenes cselédlány. A kora miatt lehetett volna ez már ciki, de pazar színészete miatt csöppet sem volt az. Pedig ekkor már teltkarcsú is volt, de áradt belőle a lázas hevület, igéző sóvárgással vagy elképesztő féltékenységgel tudott Miskára nézni. Változatlanul akrobatikus ügyességgel, villámsebesen táncolt, lefegyverző volt a mosolya, gyöngyöző nevetése pedig akár egy kamaszlányé is lehetett volna. Tökéletesen hozta a figurát, hiszen a színészet kislány kora óta a zsigereibe ivódott, és azzal a fogyhatatlan energianyalábbal, amivel rendelkezik, mindig is elárasztotta a színpadot.
Civilben is ilyen. Jellemző, hogy pár éve még autós rallyn vett rész Afrikában. A lánya nem mert elmenni a barátjával, aki végül őt vitte el. Nem ijed meg egy kis kalandtól. Ha pedig bependerül a deszkákra vibrálni kezd a levegő, hiszen ő is vibrál, pezseg, mintha rendszeresen elektromos árammal töltődne fel, ami nem hagyja nyugodni. Életöröm árad belőle. És szeretet. Mintha szeretné körülölelni a világot, amiről ő is tudja, hogy sok tekintetben rút, de a saját kisugárzásával burkot teremt maga köré. Megteremti a terráriumát. Lefoglalja a területét, kialakít magának egy olyan mikroklímát, ami bármi is történik, lehet benne boldognak lenni. Jó, jó, persze, hogy neki is vannak vacak napjai, nem állítom, hogy nem láttam már nyűgösnek, zsörtölődőnek, sőt hisztisnek. De, ha éppen nem jól áll a világgal, vagy saját magával, azt azért általában ritkamód nehéz rajta észrevenni. Felnőttként is vásott, mindig bohóckodásra kész, akármit kipróbálni hajlamos, rosszcsont kölyök, aki sok tekintetben mesevilágban létezik. Ezért ideális számára az operett műfaja. Az is egy nagy mese. Amiben általában győzedelmeskedik a jó, beteljesül a szerelem, akár még rózsaszín köd is borul a valóságra. De persze Oszvald azért eloszlatja ezt a rózsaszín ködöt. Nem kenyere a negédesség. Inkább a groteszkre van hajlama. Sérüléseinek se szeri se száma nem volt, annyit akrobatikázott, szaltózott, partnere hátán gurult, vagy éppen a lábai alatt penderült át, spárgázott. Már gyerekkorában sok tornával, sporttal, például műugrással, de akár szteppel is alapozta meg a ruganyosságát. És mindez nem lihegve, nem erőlködéssel, egyáltalán nem izzadtságosan történt.
Fotó: Bíró András
Olykor szétveri a jelenetet, de ez nem akkora baj, a nagy egyéniségekre épülő operett bírja a sztárkultuszt, sőt lételeme, egyáltalán nem kínos, ha az ünnepelt szubrett, vagy komika fogadótapssal érkezik, és amikor távozik a színről, akkor is kitör az ováció. Imádják. Ő pedig imádja ezt. Fürdik a szeretetben. Ő is szeretetet ad cserébe. Nemigen lehet róla olyat hallani, hogy furkálódik, áskálódik, vagy azokat ekézi, akik vele hasonló szerepkörön vannak. A szülei idejekorán megtanították az emberségre. Édesanyja szintén szubrett volt, édesapja pedig bonviván és operaénekes, mindketten először Debrecenben, majd Budapesten. Marika már néhány évesen bejáratos volt a színházba. Kislányként már kívülről fújt dalokat, sőt áriákat. Ezt tudták róla az ismerősök, és produkáltatták. Ő pedig akár utcán, cukrászdában, produkálta is magát, kérésre elénekelt egy-egy dalt, és kedves mórikálással, esetleg még táncolt is hozzá. Utána pedig, ami jár az jár alapon, tartotta a markát. Mindjárt megvolt a fagyi ára. Ha megkérdezték, hogy mi akar lenni, háromévesen már rávágta, hogy Csárdáskirálynő. Hosszú ideig zongorázni is tanult, amit ugyan nem szeretett, de nyilvánvalóan ez is fejlesztette a hallását, javította mára hibátlan ritmusérzékét. Akart ő operaénekes is lenni, énekelt is operákban, de rá kellett jönnie, hogy az ő műfaja a sok tekintetben lenézett operett, a maga szabálytalan szertelenségével, giccshatáron mozgó érzelmi hullámzásaival, elementáris táncaival, széles dallamíveivel. Ez a műfaj úgy passzol hozzá, mintha ráöntötték volna. Ő maga pedig a műfaj egyik megtestesülése. Olyan ez, mint a mindhalálig tartó szerelmi házasság. Ami tán csak a mesében létezik. Oszvald is elvált, de egyáltalán nem haraggal, a táncoskomikus férjétől, Hídvégi Miklóstól.
Marika nem edzi magát halálra, hogy karban tartsa magát. Messzire elkerüli a konditermeket. De maga ápolja jókora Gödöllői „birtokán” a hatalmas kertet, földet túr, öntöz, permetez, sőt, ha bármi olyasmire szükség van, maga fúr-farag, villanyt szerel, barkácsol, ezt még hőn szeretett édesapjától tanulta. De kíváncsi mindenre, egyáltalán nem szakbarbár, már cipőt is készített, és az is előfordult, hogy a jelenetek közötti szünetekben a próbák során három pulóvert is megkötött. Mindből ajándék lett a premieren a kollégái számára. Bajban sem hagyja cserbe fergeteges humora. Adódott például, hogy árpa nőt a szemén fölül is alul is, és olyan hatalmasra dagadt az arca, hogy nem tudott elmenni Bukarestbe vendégszerepelni. Direktora megértőnek mutatkozott. Ő pedig ahelyett, hogy búslakodott volt, hatalmasakat röhögött, és fényképezkedett, azzal, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy így nézzen ki.
Fotó: Éder Vera
Szubrett helyett mára komika lett. Gyakran csak a harmadik felvonásban jön be, de sokszor így is elviszi a tejfölt, kiugró sikere van. Ha szükséges, musicalben is otthonosan mozog, az örökösen sürgő-forgó, minden lében kanál házasságközvetítő, Jente szerepe a Hegedűs a háztetőnben nagyon is neki való. De minden azért neki sem sikerülhet. Úgy látszik, gonosz a színpadon sem tud lenni. Gonosz mostohaként szinte elhalványult, legalábbis a premieren. Nem volt Oszvaldosan mulatságos, de nem volt rettegnivalóan aljas sem. Ő inkább kedves boszorkány, Oszi-boszi, a repülő nagyanyó. Merthogy csaknem repülni is tud. Az biztos, hogy szárnyal a színpadon.
Írta: Bóta Gábor
