Fotó: Albert Anna
Hargitai Iván nagyon erős Szutyok-rendezését, amolyan egy levegővel néztem végig. Ott láttam Balázs Barbarát. A túl rendes, szerető kis feleség unalmából szinte észrevétlenül magával vitt egy emberi nagysággá ébredő asszonyig. Elképesztő volt vele az út. Kíváncsi voltam merre visz ennek a mindenre érzékeny fiatal lánynak az útja.
– Hogy sikerültek a felvételik?
– Mindenhol elsőre kiestem. Nem igaz, mert a METU-n még utolsó körön benn vagyok Filmszínész szakon. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem felvételijére nem mentem el, úgy éreztem, hogy most nem állok készen. Ezek a felvételik azért megviselik az embert. Tavaly is voltam Marosvásárhelyen, nem sikerült, de alig vártam, hogy újra megpróbálhassam, aztán mégsem mentem el. Pedig nagyon jó ott a közeg. Úgy érzem, egyelőre itt fogok maradni a Pesti Magyar Színiakadémián, Hargita Iván „nyakán”. Amúgy nagyon félelmetes érzés, amikor rájössz, hogy mit is szeretnél csinálni. Egyrészt óriási felelősség, másrészt megérkeznek a komoly döntések. Mit teszel meg érte? Elmész Marosvásárhelyre felvételizni, vagy sem? Megvettem a vonatjegyemet. Összepakoltam a bőröndömbe. Aztán leültem mellé és elkezdtem bőgni, mert úgy érzetem, most képtelen vagyok lemenni. A legjobb barátnőmmel mentünk volna az előkészítő hétre, ő le is ment és továbbjutott. Én meg maradtam.
– Miért is nem vagy erre felkészülve?
– Valamiért azt érzem, hogy most Budapesten kell maradnom. Nem tudom, hogy miért. Hetek óta nem tudtam dűlőre jutni és ha valamiről már ennyit kell agyalni, akkor nincs sok értelme.
– Attól féltél, hogy felvesznek?
– Lehetséges.
– Oké, de elvileg azért csinálod ezt az egészet, hogy felvegyenek és legyen jogosultságod, hogy színpadon játszhass, legyen egy színi diplomád.
– Igen, ilyenkor az lett volna a megoldás, hogy valaki a bőröndömmel együtt felhajít a vonatra. De most úgy érzem, ha lenne választási lehetőségem, akkor a fizikai színházat választanám, mert szeretek táncolni, mozogni és a testtel rengeteg mindent ki lehet fejezni. Sajnálom, hogy nem adtam be Horváth Csabához a jelentkezésemet, de nyuszi voltam.
– Játék közben figyeled magad? Kívülről.
– Érzem, hogy mit csinálok. Kicsit nézem is, látom is magam kívülről, de koránt sincs bennem az a megfelelési kényszer, ami eddig volt. Ezt Hargitai Iván osztályfőnökömnek köszönhetem.
(fotó: Albert Anna)
– Mikor volt olyan pillanatod a Szutyok közben, amikor gátlástalanul belemerültél a játékba?
– Az utolsó előadásokat már nem koncentráltam végig. Ott már játszottam. A tánc részét is imádom az előadásnak, meg a végén a buszos jelenetnél meg kellett tanulnom, hogy hogyan sírjam el magam. Kifejlesztettem egy saját technikát, ha ásítok egyet belülről, akkor elindul a sírás. De ha ez nincs, akkor a partner sokat segíthet. Olyan is volt, hogy zokogtam.
– Értékeled a színész-színész közti játék minőségét. Mit jelent a te értelmezésedben a kapcsolódás?
– Nagyon fontos, hogy hogyan kapcsolódunk a partnerrel. Úgy csinálok valamit, hogy az kiváltson belőle valamit, amivel aztán vissza tud csatlakozni hozzám. Ez egyfajta szimbiózis.
– Ezt bárkivel meg lehet csinálni?
– Nem. Akivel jó a kémiája az embernek, azzal könnyű. Előfordult, hogy nagy beszélgetésbe torkollt a próba, ez pedig sokat számított a barátság kialakulásában is.
– A Szutyok című darabot osztályfőnökötök Hargitai Iván rendezte. Szerintem, nagyon szerencsések vagytok.
– Tudjuk. Igazából a színészetről szinte mindent tőle tanultunk. Habár nem színész, mégis rettenetesen jó színészvezető. Amikor felvételi felkészítőt tartott, egy vagy két versig jutottunk, viszont végig beszélgettünk 2 órát. Nagyon jó elemző és emberismerő. Viccesen rá tud érezni dolgokra. Van neki valamilyen sokadik érzéke. Volt, hogy próbán sírva kirohantam, mert nagyon nem éreztem jól magam egy adott jelenetben, de elém állt és azt mondta, „Szedjed össze magad, jövő héten jobb lesz.”, aztán ott hagyott. Viszont mindig jókor mondja az éppen legjobbat. Össze is szedtem magam.
– Érezhetően nagyon sok munka volt benne.
– Tavaly októbertől márciusig próbáltunk. Rengeteget dolgoztunk. Az egész darab nagyon nehéz volt, hisz a depresszió különböző fajtáit megélni Irén által, - akit játszom – és ezeket a nagyon fura negatív attitűdöket percről percre előhozni úgy, hogy még ilyet nem is éreztem igazán, nem volt könnyű feladat. Iván koncepciói rengeteget segítettek.
– Melyik jelenet jelentette a legnagyobb kihívást számodra?
– Az utolsó jelenet, amikor elmegy a férjem, nem tudjuk hova, én meg ott maradok egyedül. Egyrészt azért volt nehéz, mert jóban vagyok azzal a fiúval, aki Attilát játssza. Nehéz volt őt annyira gyűlölnöm, hogy ki tudjam mondani, menjen el! Másrészt egy ilyen elszakadós jelenetnél bele kellett képzelnem magam egy már megtörtént helyzetbe, amikor muszáj volt elengednem valakit, pedig nem szerettem volna. Szerencsére annyira felhevült állapotba kerültem addigra, hogy ki tudtam magamból hozni.
– Igen díszletszegény darabról beszélünk, mégsem hiányoztak, mert a kreatív megoldások és a játék feledtette. A szimbólumok viszont nagyon erősen jelen voltak a darabban, ahogy a dagasztás is.
– Az jól ment, mert tudok dagasztani. Nagynéném tanított. Bár ruhát most dagasztottam először. Jobban szeretem az alternatív színházi eszköztárat. Amikor nincs pénz és meg kell oldani okosan, kreatívan bizonyos dolgokat, azt imádom. Ez sokkal izgalmasabb, hisz a közönség ilyenkor nem a díszleteket, hanem inkább azt nézi, hogyan létezünk a színpadon.
– Az éneklés mennyire fontos az életedben?
– Van egy zenei diplomám. Az ELTE-n végeztem ének-zene, zenekultúra szakon két évvel ezelőtt. Előtte dráma-ének tagozatra jártam, elég komolyan énekeltem is. Volt egy zenekarom Debrecenben, jazz feldolgozásokat, alternatív magyar zenét és persze saját dalokat játszottunk, de eljöttem az egyetemre, így megszakadt a közös munka. Iskolában tanítani nem szeretnék, bár vannak magán tanítványaim, igazából az ének szeretetét igyekszem nekik átadni. Olyan dalokat és hangképzést tanítok nekik, amely hasznos lehet. Jazzének szakra szívesen mentem volna, de végül így alakult. Tulajdonképpen szakítottam a zenével. Mármint a komoly jövőt meghatározó szinten. Túl nagy volt az elvárás velem szemben e téren. Édesapám zenész, sokáig dobolt, gitározott, énekelt és annyira hitt bennem, hogy azt szerette volna, ha a zenei pályát választom. A szüleim nem kényszerítettek erre sosem. Én csak annyit tudok, hogy a kizárólagos éneklés, nem az én utam. Láttak a Szutyokban és azt mondták, hogy most már mindent értenek és szerintük is ez lesz az én jövőm.
(fotó: Horn-Barta Csengele /Felzárkózás vizsgafilm)
– De hát nagyon jól énekelsz is!
– De ezt fel tudom használni máshol, máshogyan. A zenés darabokkal semmi problémám nincs. Sőt, nagyszerű dolognak tartom!
– Mesélj olyan zenés darabról, amelyben nagyon jól érezted magad!
– Olyan még nem volt. De bármikor nagyon szívesen megcsinálnám mindkét nagyon banális álomszerepemet, az egyik Roxie a Chicagoból, a másik Eponine a Nyomorultakból.
– Nyitott vagy a nem egészen komoly dolgokra is?
– Lesz egy nagyon izgalmas darab, amit nyáron kezdünk majd próbálni. Táncos, énekesként leszek benne, nagyon örültem a felkérésnek. Van még egy számomra nagyon inspiráló darab, amelynek decemberben lesz a premierje. Nagyon izgalmas, orvostanhallgatókról szól és tipikusan alternatív közegben alkotjuk.
– A kőszínház nem is opció a számodra?
– Honnan tudod, hogy nagyon ellene voltam a kőszínházas létnek? Most jutottam el oda, hogy egyre inkább vonz! Játszani szeretek. Minél többet, minél többfélét. A pénz engem soha nem motivált. Ha valami olyat vállalok, amit egyébként nem szeretnék, akkor persze fizessenek ki rendesen, de nem ez a mozgató erő. Most is egy olyan produkcióban dolgozom, amelynél pályázni fogunk, de egyelőre nincs arról szó, hogy mennyit fogunk keresni. Élvezzük, így bevállaltuk és majd meglátjuk, mi lesz.
– 30 évesen szerinted mit fogsz csinálni? Hol leszel?
– Biztos, hogy valamiben ezerrel fogok pörögni. Mondhatnám azt is, hogy látok három gyereket, sok kutyát, de nem. Most kezdtem el pultozni a Manyi Kulturális Műhelyben. Ezt fiatalok működtetik, persze zömmel művészeti tanulmányokon edződött társaságról van szó. Ez egy közösségi tér, van színház, koncertek, kiállítás, filmklub, táncház, próba. A diplomámmal biztos felvennének vagy egy iskolába, vagy művészeti rendezvényszervezőnek, de az nem én lennék. Iszonyatosan motivál ez a közeg és egyáltalán nem érzem magam rosszul attól, hogy még hajnali háromkor is csapolok. Remélem, még a szüleim is azt mondanák: Kislányom dolgozol az álmaidért!
Írta: Tarnócai Éva
