Az ország talán legtöbb végzettségével és szakmájával rendelkező szín- és énekesművész Hoffmann Richárd, aki mindemellett kulturális menedzser, drámapedagógus, beszédtechnikus, marketing és kommunikációs menedzser és színikritikus. Sokunk számára viszont operetténekes, aki talán a legszebben mondja A walesi bárdokat.
– Mi az, amit örököltél, illetve mi az, ami saját fejlesztés a pályádon?
– Egy kazettás fülhallgatós walkment örököltem, benne a 80-as évek dalaival. Mivel nem ismertem a nyelvet, halandzsázva énekeltem órák hosszat. Ekkor éreztem először, hogy milyen az, amikor teljesen átadom magam annak, amit csinálok. Mindig biztos voltam abban, hogy ezt szeretném csinálni. Volt egy megmagyarázhatatlan kijelentésem 4 évesen: az éneklés a küldetésem. Senki nem tudta, hogy honnan szedtem, de egy biztos, azóta is így érzem.
– Ez a küldetéstudat igen nagy szárnyakat adott!
– A sokadik megnyert szavalóverseny után anyukám beiratott Harsányi Gábor tehetségkutató kommunikációs készségfejlesztő stúdiójába és a Hubay Jenő Zene,- és Alapfokú Művészeti Iskolába. Gitározni és zongorázni is tanultam. A drámatagozatos gimi után a Színház és Film Intézetbe vettek fel, színművész szakra. Akkor ez az intézet még adhatott színművész diplomát. Ezzel párhuzamosan jártam magánének szakra is, majd drámapedagógiai és beszédtechnikai pedagógus oklevelet és egy marketing menedzser és kulturális rendezvényszervezői képesítést is szereztem. A diploma megszerzése nem volt könnyű, mert csak úgy kaphattuk meg a színész 1 diplománkat, ha igazoltunk kőszínháznál eltöltött 5 évet, színlapon feltűntetett vendég vagy főszereppel. A diplomára épülő képzés keretein belül egy felsőfokú kulturális menedzseri diplomám is lett, így közművelődési szakemberként is tevékenykedhetek.
– Atya ég! Mi volt a cél?
– A tudásvágy hajtott, hisz mindig is elmélyülten szerettem volna foglalkozni ezzel a szakmával. Hiszem, hogy a sokoldalúság nem hátrány egy előadóművész számára, sőt. Mindegyik diplomám a művészetekhez kötődik. Ez egyfelől jó, másfelől pedig csapda, hisz a Covid nem kedvezett ezeknek a szakmáknak. Fél évig olyan területen kellett elhelyezkednem, amelynek köze sem volt a művészetekhez. Akkor döntöttem el, hogy szeretnék tartozni egy kőszínházhoz. Mindig vágyam volt, hogy több szemszögből lássak rá erre a csodálatos területre. a Színház- és Filmművészeti Egyetem színikritikus-tanfolyamát is elvégeztem, de nem akartam az lenni, csak kíváncsi voltam, hogy mi az, ami alapján a kritikus megformálja a véleményét? Végül, amit megtanultam erről a szakmáról, az az, hogy abszolút szubjektív műfaj.
– Mint kritikus hogy értékelnéd önmagad?
– Felkészült vagyok akkor is, ha beugrásról van szó. Soha nem láttam azt az opciót, hogy majd úgy is súgnak... Akár két óra alatt megtanulom a szerepet. Így volt ez, amikor Harsányi Gábor szerepébe ugrottam be. Olyan adrenalin löketet adott a kihívás, hogy teljesen átszellemültem. Mintha kívülről néztem volna az egészet. Annyira jól sikerült a beugrás, hogy nyíltszíni tapsot kaptam. Azt már tudom, hogy a hangom klasszikus hangképzésre alkalmas, de ennek ellenére énekelek könnyű műfajú, populáris dalokat is. Van egy stílusom, egyfajta stabil hangi adottságom.
– Milyen mondatok, döntéshelyzetek adódtak az életedben, amelyek előrevetítették a jelenlegi sikereidet?
– Az Operaházban volt a hivatalos gyakorlatunk, akkor szerettem bele ebbe a műfajba. Addig a musical varázsolt el, de kacsingattam az operett felé is. Nem gondoltam, hogy végül az operett lesz az a zenei irányzat, amely rám talál. Már felvételt nyertem a Színház és Film Intézetbe, mikor volt egy meghallgatásom az Operettszínházban, ahol azt mondta Kerényi Miklós Gábor, hogy én leszek a jövő nagy bonvivánja. Pedig akkor csak két operettet tudtam és az sem volt bonvivános. Mosolyogtam egyet, de eltelt hét év és ma már elmondhatom, hogy megjósolta. A sors is affelé mozgatott. Az sem lehetett véletlen, hogy nem sokkal rá a Pesti Fiatalok Színházában, 23 évesen Tasziló grófot énekeltem/játszottam a Marica grófnőben.
(fotó: Szántó Eszter)
– Amely szerep köztudottan operaénekesi technikát igényel...
– Igen! Aztán Mágnás Miskában voltam Mágnás Miska, a János vitézben Bagó. És szerintem a két legjobb dalt Kacsóh Pongrác Bagónak írta! Két éve Peller Károly felkérésére, - aki mai színpadra alkalmazta a Csárdáskirálynőt a debreceni Csokonai Színházban – Gemza Péter a teátrum igazgatójának rendezésében játszom a férfi főszerepet, Edwint. Nekem ez egy álomszerep.
– Mi okoz nehézséget ezen a pályán?
– Az előadóművészet azon része, hogy megtanuljak egy dalt, egy monológot, vagy akár egy egész szerepet, számomra nem erőfeszítés, hisz ez a szakma egy örök életen át tartó tanulási és elmélyülési folyamat. Azért voltak nagy kihívások, például egy opera ária, amelyet technikailag az egyik legnehezebben énekelhető áriaként tartanak számon. Ez A sevillai borbélyból Figaró áriája. Fejembe vettem, hogy egy moden, rockosított hangszereléssel adom elő. Az egész dal egyébként is hosszú, 8 perc és nagyon gyors, de az én feldolgozásomban 6 perc lett úgy, hogy semmi nem maradt ki, csak nekem pörög a nyelvem eszméletlen gyorsan. No, ez elég nehéz feladat volt.
– Milyen kis bejátszást küldenél a jövőből annak a 4 éves kis fiúnak, aki azt mondta, hogy ez lesz az ő küldetése?
– Ezen amúgy is sokat gondolkoztam a Vissza a jövőbe című film kapcsán. Szerintem nem ijednék meg, sőt örülnék neki, ha találkoznék önmagammal. Megnyugtató dolgokat mondanék magamnak, ne aggódj, csak csináld azt, amit szeretsz. Lesznek falak, akadályok, de bízz abban, ami motivál és adj, mert ez lesz az, ami kinyitja előtted a kapukat. A mai énem is örülne egy kis bejátszásnak a jövőből, hisz vannak vízióim. Örülnék, ha látnám, hogy minden este az operettirodalom legnagyobb szerepeit játszom. Olyan mély érzelmeket közvetítek, amely elgondolkodtatja őket...
Írta: Tarnócai Éva
(borítókép: Csányi István)
