„Már nem lehet azt mondani, hogy kövér vagy, kicsit le kellene fogyni, nem vagy elég ügyes”, mondja Szakály György, nemzetközi hírű, Kossuth-díjas táncos, a Magyar Táncművészeti Egyetem egykori rektora. Aki szerint a növendékek nem hiszik el, hogy valamit meg kell próbálni tízszer, százszor, ezerszer.
Tizenegy évesen kerültél be a Balettintézetbe. Ez mindenki esetében igen nagy lutri. Kiskölyökként ráteszik az ember életét valamire, ami nem biztos, hogy bejön, és, ha igen, akkor is meglehetősen rövid ez a pálya. Ez mind a szülőknek, mind a tanároknak elképesztő felelősség.
Ez a mai világban még inkább így van. Azt tapasztalják az emberek, hogy bemegy valaki egy tévéműsorba, vakkant kettőt, és másnap róla szól a sajtó. Sztár lesz, celeb lesz, hívják ide, hívják oda. Aztán lehet, hogy összeroppan, mert egy idő után rájönnek, hogy nincs mögötte semmi, és ejtik. Azt látom a Magyar Táncművészeti Egyetemen is, hogy a növendékek, ha nem megy valami elsőre, simán feladják. Lehet pedig, hogy meg kell próbálni tízszer, százszor, ezerszer. Nem hiszik el, hogy ennyit kell gyakorolni, nem értik, hogy egy-egy lépés miért nem jó úgy, ahogy van. Én 14-15-16 éveseket tanítottam, ők már az alapokat tudták. Az egykori balettmesterem, Gál Jenő, remek karaktertáncos volt az Operában. Később, amikor az egyetemen tanítottam, az ő évfolyamait kaptam meg. Ő nagyon jól megalapozta a gyerekek tudását, ezért sok problémám nem volt. Tizenhét évig tanítottam folyamatosan, korábban másfél évig, de akkor voltam az Opera balettigazgatója, friss házas, az első babánkat vártuk, és még táncoltam. Ezért egy időre abbahagytam a tanári munkát.
Valaha bent voltam néhány balettórán, amelyeken a monotonitásig menően kellett gyakorolni bizonyos lépéseket. Elég rémisztőnek tűnt, kemény fizikai munkának, a tanár részéről pedig drillnek. Nem lehet ezt máshogyan csinálni?
Azt javaslom mindenkinek, aki ezt így éli meg, ahogyan te, hogy menjen el egy szertorna, vagy ritmikus sportgimnasztika edzésre, ha lehet, akkor Kínába. Az sokkal keményebb. Amúgy pedig most már semmit nem lehet mondani, hogy például kövér vagy, kicsit le kellene fogyni, nem vagy elég ügyes.
Ez már rögtön abúzus?
Igen. És ezzel nagyon is tisztában vannak a gyerekek.
Tehát amikor például a közismert színházigazgató azt mondta egy színésznek, hogy ha lefogy 8 kilót, akkor kap meg egy szerepet, és mindezt le is mérte a szobájában található mérlegen, akkor ez már abúzus volt?
Ez már nem megy. Nincs megfelelő követelményrendszer, miközben szükség lenne jó táncosokra. Ha a növendékben magától nincs olyan elszántság, hogy hétfőtől szombatig minden reggel 8-tól oda kell állni a rúdhoz, akkor nem jut előre.
A Magyar Táncművészeti Egyetemről elterjedt, hogy a tanárok részéről sok az abúzus. Mennyi ebből ami a munka velejárójának mondható, és mennyi amiről már te is úgy látod, hogy túlkapás? Csattant el például pofon?
Nem tudok pofonról. Visszautasítom azt, amit sértett gyerekek mesterségesen generálnak. Akadtak akik csak halálosan lusták voltak, orrot húzva jöttek be, és még emésztésjavítónak sem jó gyakorlatokat csináltak. Sportolóként sem lehet valaki világbajnok, ha nem dolgozik kutya keményen. Kilenc komoly könyvben fektették le annak a kilenc évnek az anyagát, aminek megtanítását elvárják a pedagógusoktól. És év végén meg is nézik, hogy mit tanítottál meg, mit nem, mi az amit megtanítottál, de rosszul csinálják, ki a hibás, te vagy a gyerek? Azt lehet látni valakiről, hogy esetleg technikailag nem annyira jó, de a színpadon kinyílik, jó előadó lesz. Nem kell mindenkinek szupersztárnak lennie, sőt. Kevés sztárra van szükség, a többieknek a karban kell táncolniuk.
Fölkészíthetők arra, hogy a zömük nem tűnik ki, a karban táncol majd? És persze nagy kérdés, hogy ezért érdemes-e ennyit gürizni?
Vannak akik ettől nagyon boldogak, nem is akarnak szólisták lenni. Az túl nagy falat, túlzott bukás lehetőség nekik. Őszintén tudnak szurkolni a szólistáknak, ami megható.
(Szakály György a Spartacusban Metzger Mártával)
Gyakran látom azt is, hogy a technika ugyan megvan, de például A Párizs lángjai táncosairól azt egyáltalán nem hiszem, hogy forradalmi lázban égnek, meghalni is készek az eszméikért. Inkább arra figyelnek, hogy ugorjanak, forogjanak akkorát, annyit, amennyit előírtak nekik. Amikor te táncoltad a Spartacust, végtelenül elszánt, tűzben-lázban égő embereket láttam a színpadon, akik képesek áttörni minden gátat. Hogyan lehetne elérni, hogy a táncosok színészi szempontból is jók, vagy legalább elfogadhatók legyenek?
A Facebookra fel szokták rakni szuper táncosok produkcióit, én is ámulok rajtuk, gyakran visszatekerem a mutatványukat, hogy valamit hogy a fenébe csináltak? Ez önmagában csak akrobatika. Sajnos elment a világ az akrobatikus klasszikus balett felé, és kevésbé figyel az előadó-művészetre.
A cirkusz viszont mindinkább átvesz színházi elemeket, így gyakran az akrobata mutatványok, artistaszámok jelentős része lényegében jelenetté válik.
A magyar közönség nem is annyira vevő – bár azért egyre inkább -. a technikai bravúrokra, főleg a cselekményes baletteket kedveli. Seregi László mindig azt mondta, hogy „nem érdekel a technika, beszéljél, testnyelvvel mond el a történetet.”
Mennyire tanítják meg a növendékeket arra, hogy tudják is mit táncolnak, és legyen megfelelő kifejező erejük?
Magamról tudok beszélni. Én mindig megkérdeztem, hogy valaki tudja-e, hogy melyik felvonásban megy, és mit fejez ki az éppen gyakorolt táncfigura. Valaha mi nem prózával tanultuk a színészetet, hanem a balettekből vettünk egy-egy részt, például a Rómeó és Júlia kripta jelenetét, vagy a Spartacusból egy vívást, amelyekben hangsúlyos színészi játékra is szükség volt. Hidas Hedvig és Menyhárt Jacqueline tanították. Imádtam. Igazából ekkor kezdtem ráérezni, hogy nem táncos leszek, hanem színész. Aztán prózai színészek tanították a színészetet, ők nem a tánc felől közelítettek, prózai feladatokat adtak. Volt akire rácsodálkoztam, hogy jé, milyen jó színész!, és volt aki ezt nem bírta se hanggal, se előadásmóddal. A színészi mesterség már hetedik-nyolcadikban, a művészképzőben van, és sokan nem vették elég komolyan. Sok versenyen voltam zsűri, Helsinkiben, Párizsban, New Yorkban, Tokióban, Kiotóban. Egyetlen olyan emberről tudok, aki nyert ezeken, és karriert csinált. A nagy versenyeknek a nyertesei igazából sehol nem állták meg a helyüket különböző együttesekben.
Főleg csak technikát tudnak?
Technikát. Ez volt számukra a lényeg. Megnyerték a versenyt, fölmarkoltak tízezer dollárt, és mentek a következő versenyre.
Hosszú ideje tartó vita, perpatvar, tán ellenségeskedés is, hogy az Operaház nemigen szerződtet táncost a Táncművészeti Egyetemről, azzal az érvvel, hogy nincs kit szerződtetni, mert mindenki elmegy külföldre, ezért viszont sok a külföldi táncos az Operában.
Ez így nagy hazugság, de azért fizikai atrocitásra nem került sor a balettigazgatóval, Solymosi Tamással.
Mennének a hallgatók az Operába, de „fasírtban” van egymással a két intézmény?
Így van. Én igen sok mindent megtanultam a Balettintézetben, utána egy évig rengeteget tanultam Leningrádban, de, hogy balettművész lettem, azt a Magyar Állami Operaháznak köszönhetem. Volt akiket fölvett az egyetemről, de nem használta őket, igyekezett úgy intézni, hogy maguktól menjenek el.
Ő ennek nyilván az ellenkezőjét állítanák…
Nyilván. Egy 21 éves növendékemet öregnek titulálták, úgy rakták ki a Giselle balettkarából, hogy ő már nem elég fiatal erre a szerepre. Most Amerikában van, koreografál, együttest vezet, szólista.
De mi ennek az oka?
Sértettség. Többször pályázott rektornak, de egyszer sem sikerült. Sértettségből alapították meg a Magyar Nemzeti Balettintézetet, amit én nagyon kifogásoltam, mert ez a Táncművészeti Egyetem jogelődjének a neve, ezt nem lehetne bitorolni. Sokan megszokták, hogy ez a Balettintézet, amiből kinőtt a főiskola, majd az egyetem. Ezért azt hiszik, hogy a Magyar Nemzeti Balettintézetben majd diplomát kapnak a gyerekek.
És nem kapnak?
Ott nem adnak diplomát. Ez amatőr képzésnek is felfogható.
Hogyhogy amatőr képzés? Nem profik tanítanak?
Profik tanítanak kicsiket… Főleg arra van kitalálva az iskola, hogy például a Diótörőbe beállítsák a gyerekeket.
Nem jelentkeznek mind kevesebben balett-táncosnak?
Üzenem a vészmadaraknak, hogy az operettet is temették, az opera műfaját is, nem sikerült. Most a klasszikus balettet akarják temetni, ez sem sikerül majd. Mindenkit szeretettel vár a Táncművészeti Egyetem a nyílt napokon, az előadásokon. Hogy kevesebben jelentkeznek, az tény és való. Nem is lesz már soha többé 2700 jelentkező a balett szakra, mint amikor 1967-ben én felvételiztem. Harminckettőnket vették fel, ebből öten végeztünk. Most sokkal többen végeznek, igaz, sokkal több együttes is van, és kinyílt a világ. Tehát úgy látom, hogy összességében a táncművészet él és virul, és vannak tehetséges, elhivatott növendékek, akik jó utánpótlást jelenthetnek.
Írta: Bóta Gábor
