Húsz éve foglalkozik drámapedagógiával. Ebből tizet Földessy Margit drámastúdiójában töltött asszisztensként, majd három éve a Pesti Magyar Színház színésze és színházpedagógusa. Hábermann Lívia rendhagyó pályaívét egy kórusban kezdte, elvégzett egy üzleti főiskolát angolul, végül a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomát.
– Beatles, vagy klasszikus zene?
– Gyerekkoromban állandóan énekeltem. Mindenről egy dal jutott eszembe és minden élethelyzetben énekeltem valamit. Ötéves koromtól sokat voltam Amerikában, ahol alig szólaltam meg, viszont egyszer csak dalra fakadtam, angolul. Sok Máté Pétert hallgattam, de a Beatles, az opera, a klasszikus zene ugyanúgy az életem része, mint a könnyebb műfajok, a jazz vagy a sanzonok világa. Szerencsés voltam, mert kislánykoromban Sohár Vilmához jártam zongorázni, aki Bartók Béla tanítványa volt. Mimi Mami zongoraleckéje után a férje, Laci bácsi zenetörténetet tanított nekem. Míg Mimi Mami csörögefánkot sütött a konyhában, addig mi operafilmeket néztünk Laci bácsival.
.jpg)
– Sokáig nem énekeltél.... Most viszont újra hallunk az Oliver! című családi musicalben a Pesti Magyar Színház nagyszínpadán.
– Az Oliver! egy fantasztikus zenekari mű, összetett dalokkal és időtálló történettel. Szente Vajk rendező egy olyan világot álmodott a deszkákra, ahol kidomborodik a jó küzdelme, majd végezetül diadala, a klasszikus értékek fontossága, mindezt korhű stílusban. Mrs. Corney-t, a dologház igazgatónőjét alakítom. Ő az egyik negatív szereplő a darabban, azonban ennek a karakternek a megformálása izgalmas kihívás volt. A dalok terén sok segítséget kaptam a karmesterektől, a korrepetitoroktól és az énektanáromtól. Nagyon boldog vagyok, hogy újra énekes szerepben lehetek, hisz kóristaként sokat jártunk fellépni, de egyszer valaki olyan bántóan minősítette a munkámat, hogy az gyerekként mélyen megérintett. Akkor olyan gátak épültek bennem, hogy évekig mellőztem az éneklést. Viszont sok szép és új élményt hozott az életembe a Pesti Magyar Színház. Itt szív és szakma találkozik. Mivel én is szeretek komolyan és keményen dolgozni, újra elkezdtem énekelni is. Mivel a színház egy olyan művészi kifejezési forma, amely jobbá tesz, nevel, tanít, érzékenyít, építi és színesíti a lelket, lett egy nagyon fontos küldetésünk: az előadások után feldolgozó foglalkozásokkal – amelyen mi színészek is részt veszünk - még mélyebb utazásra vezetjük a nézőket. Ilyenkor derül ki igazán, hogy személyiségünket, tapasztalásunkat is beleforgatjuk egy-egy szerepbe.
– Hogyan tudod eljátszani egy árvaház vezetőjét, ha soha nem kerültél ilyen élethelyzetbe?
– A színésznek van egy eszköztára, amellyel rendelkezni érdemes. Ebből azt használja, amit éppen a szerep megkíván. A tapasztalatokon túl számomra rendkívül fontos az olthatatlan kíváncsiság és az állandó tudásszomj. Pesti Magyar Színház társulatában az is csodálatos, hogy kíváncsiak vagyunk egymás játékára, megnézzük egymást a színpadon, a különböző előadásokban.
.jpg)
– Húsz éve tanítasz. Eszedbe szokott jutni az az eset, amely téged ért kislány korodban? Hogy mennyire fontos, hogy mikor, mit mondunk és hogyan egy fiatal gyermeknek?
– A jóra igyekszem koncentrálni, de azok a tapasztalások, amelyek a múltban értek, legyen az negatív, vagy pozitív jelen vannak velem. Mondják, hogy „ne merengj a múltban”, „ne vágyj a jövőbe”, „maradj a jelen pillanat egyszerűségében”. Igen, lehet a jelenben maradni, de a múlt akkor is velünk van, hisz onnan jövünk. Hozunk sok mindent, szellemi örökséget, értékrendet. A jövőhöz pedig, - amit már talán a múltban elindított az ember - igenis kell a motiváltság. A kudarc is egy tapasztalás, amelyből az ember továbbmegy és épül. De amellett az a sok jó dolog is, ami idáig kísért engem. Az óvodától kezdve a gimnáziumon át csodás pedagógusok vettek körül, akiktől sok mindent tanultam. Otthon is olyan értékek között nőttem fel, mint a szeretet, törődés, odafigyelés és elfogadás, én pedig igyekszem mindezt tovább görgetni. Minden órámon fontos szerepet kap az egymásra figyelés, a tisztelet, a türelem és az, hogy nem cikizzük egymást. Hibázni ér, hisz előfordul, hogy valami nem úgy sikerül. Célom a görcsök oldása. Olyan védőburkot vonok a csoportom köré, amelyben az egyén, az egyéniség ki tud virágozni. A másik alapgondolata a tanításomnak, hogy mindig úgy viselkedj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek. Az egyik legcsodásabb tanítási élményem az volt, amikor egy halk szavú, zárkózott kislány odajött hozzám és azt mondta: „Lívia, én olyan különlegesnek érzem magam az óráidon.” Ha azt szeretné a gyermek, hogy figyeljenek rá, akkor neki is meg kell tanulnia másoknak megadni a figyelmet, a tiszteletet.
– Talán az odafigyelés igénye és angoltudása terelt az egyik legizgalmasabb filmipari élménye felé?
– Szabó István felkérésére lettem az Oscar-díjas Helen Mirren asszisztense, mikor itt dolgozott Magyarországon, Az ajtó című filmben. Ez volt az első olyan filmforgatás, amelyben nem színészként, hanem stábtagként vettem részt. Helen Mirrent, aki Szabó Magda írónő házvezetőnőjét, Emerencet alakítja a filmben, rendkívül felkészülten érkezett a forgatásra. Sok könyvet olvasott az akkori Magyarországról, a ruhapróbán pedig nézte a karaktere számára kikészített cipőket és közölte, hogy ennek a nőnek nincs hat pár cipője, csak kettő. Egy, amiben dolgozik és egy másik, amelyben templomba jár.
– Mit jelent számodra az elismerés?
– A visszajelzés lehet sokféle, jöhet több felől, számomra mind építő jellegű. Nemrégiben történt egyik kedves pillanatom az volt, amikor egy körülbelül 15 évvel ezelőtt futó sorozatban alakított karakterem miatt felismertek, pedig azóta legalább annyi kilót fogytam, ahány év eltelt. Elismerés számomra az, amikor a szüleim, barátaim eljönnek megnézni és tetszik nekik, amit látnak; vagy például amikor egy kollega odajött hozzám és megköszönte, a játékom segítette őt egy dramaturgiai fordulóponton átlendülni. Itt, a színházban a színpadról lejőve gyakran összekacsintunk a kollegákkal, amikor nekem is, meg a partnernek is egymást erősítve sikerül egy jelenet. Számomra az is elismerés, hogy az Oliver! próba kapcsán többen mondták, hogy látszik mennyit foglalkoztam a szerepemmel. A darabban a karakteremnek zöld a színe, s mikor a műszak egy része a premier napján zöldre fújta a haját. Ez is elismerés. Meg az is, amikor a rendezőnek tetszik a játékom, mert megvalósítom az elképzeléseit vagy akár új színt viszek az általam megformált karakterbe. És amikor a büfés rámnéz, látja, hogy épp fáradt vagyok, és azt mondja: „jöhet a kávé?”. Már szinte a kérdés előtt elkezdi készíteni. Hát mi ez, ha nem az odafigyelés? Ez is a munkám elismerése. A nézői taps, pedig a legeslegnagyobb!
Írta: Tarnócai Éva
(fotók: Pesti Magyar Színház)
