A groteszk filozófiát és érzelmes emberi minőséget hordozó főeunuchot játssza, voltaképp egyetlen kellékkel, valami ékszerfélével s ennek gyűrögetésével, hajigálásával, keze furcsa mozgásával alakít ki egy olyan figurát, melynek hallgatása beszédesebb sok ordibálásnál. Ezt írta Balogh Bodor Attiláról a Krónikás című rockoperában nyújtott alakításáról Szántó Péter alig 40 éve. A 68 éves színész ma is rengeteget játszik, zenét ír, rendez és tanít.
– Mikor érezte először azt, hogy otthon van a színpadon?
– Van, hogy még most sem érzem azt! (nevet) Előfordul, hogy csak az ötödik előadáson van komfortérzésem, mert később jövök rá, hogy valamit másképp kellene mondani, vagy más kontextusba kellene helyezni. A partnertől is függ, hogy hogyan játszunk éppen, hisz ez olyan, mint a pingpong, nem mindegy hogyan ütögetjük egymásnak a gondolatokat.
– Kik azok, akik hatással voltak arra, hogy végül zenés színházban kötött ki?
– 12 évig jártam zenei iskolába, miközben találkoztam egy-két fantasztikus emberrel. Ők inkább a zene felé toltak engem, mintsem a színi pálya felé. Utolsó pillanataiban még tanítványa lehettem Andor Ilonának, a Liszt-díjas, Érdemes művész zenepedagógusnak, aki egy lenyűgöző személyiség volt. Van olyan Kodály kórusmű, az Árva vagyok, amely úgy jelent meg Kodály Zoltán ajánlásával, hogy „Andor Ilona kezei alá.” Énekeltem az egykori gyermekkórus tagokkal Botka Vali néni és Csányi Laci bácsi vezénylésével. A kórus zseniális volt, hisz bármit a kezükbe adtak, négyszólamban összeénekelték, vagyis zeneileg ott kezdték, amely másoknak a csúcsot jelentette, pláne mostanában. Ők a mű másik dimenziójáról is beszéltek, a zene szimbólumnyelvéről, az érzelmeket előhívni képes előadóművészet és a zenei mondanivaló fontosságáról. Az ötven éves jubileumi ünnepségen találkoztam egykori tanárommal, a Budapesti Monteverdi Kórus alapítójával, Kollár Éva karnaggyal. Szakmailag nagyon jó emberekkel voltam körülvéve. A Nemzeti Színház Stúdiójában Bodnár Sándor tanított, utána egy évig voltam Szolnokon Székely Gábor igazgatása alatt. A főiskolán Kazán István osztályfőnököm kiválóan tudta a szakmát, Versényi Ida néni, a zenés mesterségtanárom pedig egy fogalom volt, mindenki anyukája.
– Jelentkezhetett volna komolyzenei pályára?
– Nem akartam zenész lenni, pedig sokáig hegedültem, majd gitároztam. Az, hogy felvettek a Színház, és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakára, elindított a zenés pályán... Sokkal szélesebb képzést kaptunk, mint a mai fiatalok, hisz mikor Várkonyi Zoltán rektorunk forgatott, ragaszkodott ahhoz, hogy a főiskolások szerepeljenek a filmjében. Így lehettünk benne a Fekete gyémántokban és olyan nagyágyúk közelében tanulhattuk a szakmát, mint Huszti Péter, Páger Antal, Szabó Sándor.
– A zenés színház műfaji sokszínűségén belül az operett, a modernebb musicalek világa, vagy az opera áll Önhöz közelebb?
– Nem tudok különbséget tenni, van jó színház, meg rossz színház. A katarzist sem kell szégyellni. Ez egy nagyon izgalmas műfaj. Mikor a Rock Színházban dolgoztam volt olyan szerep, amit személy szerint nekem írtak. Ilyen volt a Sztárcsinálókban Zodius szerepe, a Bábjátékosban a zsebtolvaj, valamint a Cső-dal, a Krónikásban pedig a Főeunuch. Miután a Krónikás szerzője, Stefan Heim megnézte az előadásunkat, elmondta, hogy nagyon érdekes volt számára, mert ő nem ilyennek képzelte az eunuchot, mint amilyennek megformáltam. Miközben írta, kopasznak képzelte, én meg göndör parókában játszottam, ennek ellenére nagyon tetszett neki. Akkor ez egy nagyon erős műhelye volt a magyar musicalnek. Sorra születtek magyar művek is.
– Ön tanít is. Mi az, amit tanárként bekapcsol a gyerekek felé?
– Sokat tanultam a tanítványaimtól. Mivel kamaszokat tanítok, ezért nagyon pontosan, konkrétan, körülírtan kell megfogalmazni mindent. Tudni akarják, hogy az a mondat, amit elmondanak, pontosan miről szól. Nem célom, hogy színészeket neveljek, elsősorban gondolkodni, stabilan kiállni tanítom őket, olyan improvizációs gyakorlatokkal, amely a kreativitásukat fejleszti.
– Fontos a tehetség?
– Definiálni kéne, hogy mi az. Szerintem az egy állapot. Nem mindig vagyunk tehetségesek. Ez sokmindentől függ, de tehetség, az kell erre a pályára. Kétféle színészt ismerek. Van a racionális, agyban gondolkodó, abból alkotó és van az ösztönszerűen ráérző. A végeredmény sokszor ugyanaz. Felmegy a színész a színpadra és jó, az, amit csinál. Hogy hogy jut el odáig? Hosszas filozofálgatás, olvasás, gyakorlás által, vagy mindezek nélkül, az lényegtelen. Nincs minőségi különbség. A végeredmény a lényeg. A zene sokat segít érzelmileg, a zene lélekből jövő emocionális mankó.
– Sokat játszott és tanított ebben az évadban. Van hiányérzete?
– Nincs! Elképesztő évadom volt most az Operettszínházban. Sokfélét játszottam: A mosoly országában követségi titkárt, A Hegedűs a háztetőn-ben Mordeche kocsmárost, a Jakyll és Hydee-ban Poole-t, a komornyikot, Marica grófnőben Mihályt a Mágnás Miskában Szelét. Ráadásul házon kívül is jöttek feladatok. Megrendeztem Ibsen Nóráját a Sensum Arts társulattal, meghívtak Pozsgai Zsolt: Jávor hajnalai című darabba, ahol egy nagyon jó karaktert kaptam és még egy filmben is játszottam. Legjobb tudomásom szerint. Ez a címe, rendezői Lőrincz Nándor és Nagy Bálint Szóval sűrű évad volt. Azért azt tudni kell, hogy a mi szakmánk nem hurcolható. Leonard hurcolta magával a Mona Lisát, mi ezt nem tehetjük meg. Mondjuk, ha 10 évvel ezelőtt jó voltam valamiben, az a kutyát sem érdekli, hacsak valaki nem látott benne. Ez a MOST műfaja!
(Fotó: Art&Lens Photography)
– Milyen színészként rendezni? Segíti a munkát?
– Ezt a színészeimtől kellene megkérdezni, de szerintem igen. Szeretném nekik megadni azt, amit én sokszor nem kapok meg. Úgy kezelem gondolati síkon a darabot, mint színész, tehát nekik is szeretem megfogalmazni, hogy honnan hova kell eljutni, miről szól az adott pillanat, vagyis nem képeket rendezek, hanem gondolatokat. Ehhez pedig olvasni, meg olvasni, meg olvasni kell, hogy a gondolatsorok összeálljanak. Minden elolvasás után felfejlik egy új gondolat.
– Mit üzenne a fiataloknak akik, most készülnek erre a pályára?
– Nagyon vigyázzanak magukra! A színésznek a teste, a memóriája, a szellemisége, a személyisége, a hangja az eszköze. Ez egy hosszútávú pálya, és ezért ezen a hosszú távon meg kell őrizni mindenre a képességüket és lelkileg egyben kell tudni tartaniuk magukat, mert vannak hullámvölgyek. Döccen a pálya és azon túl kell tudni jutni, ahhoz viszont kell a belső erő, a belső tartalék. Senki nem vigyáz a színészre, ezért meg kell tanulniuk vigyázni magukra.
Írta: Tarnócai Éva
